Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    A görög dráma kialakulása

    Míg az archaikus-korban a homéroszi eposzok, a klasszikus-korban a líra, addig az i.e. V. században a dráma lett a görög irodalom vezető műneme. Az athéni demokrácia talaján gyönyörűszépen kiteljesedett mindkét jellemző műfaja, a tragédia és a komédia. Az alaxandriai könyvtár leégése következtében sajnálatosan kevés görög dráma maradt ránk. Páratlanul gazdag szépségét csak sejthetjük a néhány egészében fennmaradt műből és a valamivel több, későbbi szerzők által idézett töredékekből.

    A dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szőlőművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több ünnepe is volt. A Lénaiát január – február táján tartották, a Városi vagy Nagy Dionüsziát március vége, április eleje felé. Ezeken az ünnepeken ötven ifjúból álló kórus az isten oltára előtt kardalokat, dithüramboszokat adott elő, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát, tetteit, halálát és újjászületését énekelték meg.

    Az első neves tragédiaszerző Theszpisz volt, akinek első győzelmét a drámaversenyeken a Paroszi Krónika i.e. 534-re datálja. Ő állított először a karral szembe egy színészt. Vitatott, hogy vajon a kar vezetője önállósult-e a karból kiválva, vagy kívülről került egy másik személy a kar mellé. A darab súlypontja továbbra is a kardal maradhatott, a színész (a hüpokritész) vagy magyarázatokat fűzött a kar táncához és énekéhez, vagy esetleg bizonyos kérdéseire felelt. Theszpisz nagy tette tehát abban állt, hogy megteremtette a verseket beszélő epikus karaktert. Azután, hogy a közönség számára érthetőbbé tegye, iambusban alkotta meg a dialógusokat, amiket a kar és a színész váltottak. A hatlábú iambikus sor (iambikus trimeter), melyben Arkhilokhosz is verselt, tehát nemcsak a gúnyos-csipkelődő lírában maradt kedvelt forma. Ebben a formában alkottak a tragédiaírók is, amit Arisztotelész a természetes hatást keltő ritmussal magyaráz. A két nagy újító – Arión a forma, Arkhilokhosz a verselés tekintetében – fellépése kellett ahhoz, hogy a szatírkartól a tragédiáig vezető útra jussunk.

    A már említett Krónika megemlíti az Aiszkhülosz előtti dráma nagyjait is, akiktől sajnos csak töredékek maradtak ránk. Az i.e. 524-520-as években lépett fel Khoirilosz, aki azáltal vált ismerté, hogy Aiszkhülosszal is megmérkőzött. A másik jelentős szerző Theszpisz tanítványa, Phrünikhosz. Ő az i.e. 494-493-as versenyen lépett fel, s Milétosz elestéről írt művével szerzett magának hírnevet. Phrünikhosz nevét egyébiránt Arisztophanész is említi a Békákban.

    A hagyomány Aiszkhüloszt tartja a tragédiaírás atyjának. Tőle származik a mondás, hogy „a tragédiák morzsák Homérosz bőségesen terített asztaláról”. Aiszkhülosz újítása döntő változást eredményezett a tragédia kialakulásában. Bevezette a második színészt is. Ez tette lehetővé, hogy önálló egyéniségek közötti kapcsolatokat ábrázolni lehessen, vagyis létrejöhessen a cselekmény: a saját jellemüknek megfelelően választó emberek együttes cselekvése. A harmadik színészt állítólag Szophoklész alkalmazta először. Ezt az újítást még Aiszkhülosz is átvette, de több színészre a későbbi szerzőknek sem volt szüksége. Aiszkhülosz munkásságával tulajdonképpen létrejött a tragédia műfaja.

    A Lénaiát inkább a komédia hangulata uralta. A tragédia-előadások igazi időpontja a Városi Dionüszia volt. Ezen az ötnapos ünnepen négy különböző műfajban rendeztek költői versenyeket Dionüszosz tiszteletére. Az első nap a dithürambosz-karok, a második nap öt komédiaíró vetélkedésével telt. Az utolsó három nap mindegyikén egy-egy tragédiaköltő mutatott be három tragédiát, valamint egy könnyed hangulatú, úgynevezett szatírjátékot. Ezt a négyes formát későbbi műszóval tetralógiának nevezzük. A tragédia szó, amit az utókor műfaji megjelölésre használ, kecskeéneket, kecskedalt jelent. A szó eredete nem egészen tisztázott. Az egyik elgondolás szerint a kecskelábú szatírkarra utal. Egy másik elképzelés szerint pedig a drámaversenyek fődíjára, az áldozati kecskére utal. A tragédia tehát „az áldozati kecskéért szóló dal” lenne. A győztes Dionüszosz istennek ajánlotta fel jutalmát. A tragédiák témái kezdetben Dionüszoszhoz kapcsolódtak, később azonban más mondakörökből is merítettek a szerzők. Kedvelt volt a Thébai-, a Trójai mondakör, de Héraklész történeteit is gyakran feldolgozták. Történelmi tárgyú tragédiákat is ismerünk, pl.: Aiszkhülosz Perzsák című műve, de számuk viszonylag kevés lehetett.

    Az ókori görög kultúrában jelentős szerepe volt az agonális szellemnek, amely az élet minden területére kiterjedő versengést jelent. A drámai művész kizárólag úgy léphetett kapcsolatba a közönséggel, ha versenyen vett részt. A drámákat valamikor az i.e. 5. sz. első harmadától kezdődően kezdték leírni, de a pusztán olvasásra szánt dráma műfaja ismeretlen maradt az ókorban. A vallásos cselekménynek számító versengés célja végül is az volt, hogy a közönség eldöntse, ki tudja a legszebben érvényre juttatni az isteni rendet, a legmeggyőzőbben megfogalmazni vallásos elképzeléseit. Az idők folyamán azonban a verseny kultikus értelme fokozatosan vesztett erejéből.

    Aiszkhülosz igen gyakran tartalmilag is összekötötte a három egymás után bemutatott művét. Ez a forma a világképével és istenfelfogásával függött össze. Az első két darab ugyanis a bűnt elkövető és érte megbűnhődő nemzettség sorsában két ellentétes isteni hatalom erejét mutatta be, a harmadikban pedig ezek megbékélésével helyreált az isteni rend. Általában egy aktuális társadalmi esemény isteni megalapításával zárul a tetralógia. Például az Oreszteia című munkájában az Areioszpagosz Athéné istennő általi létrehozását meséli el.

    Szophoklész általunk ismert művei nem folytatják ezt a szerkezetet. Nála az isteni rend nem az egymást követő történetekben válik megfoghatóvá, hanem egyetlen heroikus tett végrehajtásakor. A saját akaratból és tettből eredő tragikus sors teremti meg azt a különleges alkalmat, hogy a hős számára föltárul az istenek emberektől távoli, ésszel fölfoghatatlan világa.

    Szophoklész azt mondta, hogy ő olyannak ábrázolja az embereket, amilyennek lenniük kellene, Euripidész pedig olyannak, amilyenek. A tragikus triász harmadik tagja már egyértelműen a válság költője. A peloponészoszi háború borzalmait látva kiábrándult az emberi nagyságból, hősiességből. Számára az emberi jellemek a fontosak, amelyek egy irreális, kiszámíthatatlan isteni környezetben élnek. Euripidész hősei befelé fordulnak, önmagukban élik meg saját „tragédiájukat”.

    Az aiszkhüloszi tragikus formát Szophoklész teljesítette ki, így a tragédia virágkorát is nevéhez szokás kötni. A poliszdemokrácia válságidőszakában lépett aztán fel Euripidész, akinek halálával le is zárult a görög tragédia nagy kora. A hellenisztikus korban a komédia vált jelentős műfajjá. A társadalomtól elidegenedett emberek inkább találtak szórakozást a szókimondó, sokszor durván gúnyolódó komédiában, mint a fenséges, patetikus tragédiában. A tragédia nagysága legközelebb a római Senecánál jelenik meg, felelevenítve a görög elődök művészetét.

    A dráma történetéről szóló legfontosabb forrásunk, Arisztotelész Poiétikája a komédiát a Dionüszosz-kultuszhoz kapcsolódó termékenységet elősegítő felvonulásokon énekelt phallikus dalokból származtatja. A komédia dramatikus jellege azonban magyarázatra szorul, hiszen ezeket a dalokat nem szerepeket játszva adták elő. A klasszikus kor legjelentősebb komédiaszerzője Arisztophanész volt, akinek számos munkája egészében ránk maradt. Meg kell még említeni Menandroszt a hellenisztikus kor legismertebb komédiaköltőjét.

    Az ókori görög kultúra hatása a későbbi korokra vitathatatlan. Euripidészhez nyúlt vissza Seneca is, és rajta keresztül a reneszánsz művész Shakespeare is. A görögök már az ókorban megalkották az összes jelentősebb irodalmi műfajt – köztük a tragédiát és a komédiát. Tisztelettel adózunk e műfajteremtő munkásság előtt.