Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Arany János balladái

    Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lirizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.) A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, és verstípusait a nagykőrösi években még magasabb színvonalra emelte. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada – amelyet a skót és székely népköltészetből ismert meg, mint a történetet lassan adagoló románc – ezt a latin népek (spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel íródott. Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1857).

    • Zách Klára (1855): A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lirizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
    • A walesi bárdok (1856): A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére: “Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – ”

    Arany második balladatípusát a többszólamú, előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja

    • V. László (1853): Írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza, hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt: „Buda falán a rab / – Egy-egy felhődarab – / Ereszkedik alá.” A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben távolodó történések szorosan összetartoznak.
    • Szondi két apródja (1856): Itt a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már a mesterkéltséget súrolná, de ekkor a kevésbé míves nyelvezetű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja témáját, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V. László végszavaival – „De visszajő a rab…!” – osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket önteni, a Zách Klára Haynau bosszúját idézte fel, a Szondi két apródja és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
    • Ágnes asszony (1853): Történeti példázataival egyidőben a balladának egy más fajtájával is próbálkozik. E lélektani témájú verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy versszak egyszeri történést beszél el, mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú éveiről 7 versszak ír csupán. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lirizált. (A Zách Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja – mint A rab gólyában vagy Az örök zsidóban.
    • Az örök zsidó (1860): A korszakot lezáró, nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes 13. századi krónikájából ismerjük. (Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít ki e művében, amely a 19. század közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történelmi vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget, távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany költői nyelven fogalmazta meg a kérdést, amely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a Mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti. Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelöli meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó alakjában juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés ironikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Nem célba érésről van itt szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg, s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, amely döntő szerepet játszott élményvilágában.) Legjelentősebb alkotói korszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett, Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.
    • Mátyás anyja (1854): Az aggódó Szilágyi Erzsébet levélben próbált hírt kapni Prágában raboskodó fiáról. Allegorikus a hírvivőként szereplő holló, a Hunyadiak címerállata.
    • Kép-mutogató (1877)