Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Arany János lírai költészete

    A rab gólya (1847)

    1847-ben Arany több kísérletet tesz a lírai kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.

    Letészem a lantot (1850)

    A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, az utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és ironikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegény) jövőt. Dinamikus folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.

    A nagyidai cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878)

    A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg. Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű ironikus szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ: „Ló, három, szilajok, valamint a csiga, (…) Dicsőségünk nem fér papirosomra, Nohát nem is bántom. (…) Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek. F…e nép a cigány: megölné az apját, Mert nem néz a senkit, – igaz, hogy nem is lát.” A nagyidai cigányokban és a Bolond Istókban – mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a második 1878-ban készült – Arany első nagyepikai művének jellegzetességét fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a folytonosságot. A költemény előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T) és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (például: I. ének 117. versszak).

    Kertben (1851)

    „Közönyös a világ… az élet / Egy összezsúfolt táncterem, (…) Nagy részvétel, ha némelyikünk / Az ismerőst … megismeri.” A Kertben című költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása. A vers felütését a beletörődés hangneme határozza meg. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú több szótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét. A műben Arany a kései 18. századi magyar versszerkezetet fejleszti tovább. Ami Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad. A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társítja. A mű első felében sűrítéssel él: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezi be. Az állapotot előbb leírja, majd egyetlen jelzővel foglalja össze az elmondottakat: „Kevés ember jő látogatni, / Az is csak elmegy hidegen: / Látszik, hogy a halott szegény volt, / Szegény s a mellett idegen.” A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.

    Visszatekintés (1852)

    Arany elégiái mind önironikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti alá. A versben értékbő és értékszegény ellentétpárok töltik be a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani. A költemény gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít. Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A rokon értelmű metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet: “Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.” A zárlat kisebb művészi hatású. A mű befejezésében Arany a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik. A Világost követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd Madáchot kellett megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből.

    A lejtőn (1852–57)

    Nem minden, az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat. Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja. A lejtőn dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll, de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra. Metaforahasználat tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást. Első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe, A holló című híres költeményét idézi fel. A zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem fordulhatok!” sor kapcsolja össze.

    1848 után a vallás szerepe a természettudományok fejlődésével a korábbiakhoz képest bizonyos mértékben háttérbe szorul. A túlvilág létének hitele kétségessé válik, s így megrázó élménnyé lett a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.