Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Az 1945 utáni magyar irodalom

    A nagy történelmi fordulatok nem feltétlenül jelentenek irodalomtörténeti korszakhatárt, az 1945. év is inkább az irodalmi életben, az alkotást meghatározó külső körülményekben hozott döntő változást. Ugyanez mondható el a többi politikatörténeti jelentőségű évszámról – 1948, 1953, 1956, 1963, 1968 – is, az irodalom belső folyamatait nem ezek tagolják.

    1945 áprilisában Magyarországon megalakult az írószövetség. Korábban ilyen jellegű központi, országos szervezet nem volt, a különféle művészeti egyesületek inkább szerzői jogi, érdekvédelmi feladatokat láttak el. Az 1948. évi fordulat után az egzisztenciálisan is az irodalmi élethez kötődő írók teljes állami függőségbe kerültek, irányított művészet jött létre, melynek során az író nem az olvasóra, hanem a megrendelő és ellenőrző-felügyelő jogait gyakorló államra volt utalva. Maga a struktúra évtizedeken át alig változott, bár a bomlás már 1953-ban megkezdődött, s az irodalompolitika az évek során egyre többet kényszerült feladni eredeti céljai közül. E szervezeti keretek nehezítették az írói autonómia érvényesülését. Az autonómia kivívásának leggyakoribb útja a külső és a belső emigráció, azaz a hivatalos irodalmi életen kívüli lét volt. Emellett számos bonyolult egyéni stratégiát is megfigyelhetünk, ezek több-kevesebb kompromisszummal jártak (az irányított irodalomról lásd CZESLAW Mítosz és HARASZTI MIKLÓS tanulmányait).

    Irányzatok, tendenciák a korszak magyar irodalmában

    Ha a korszak irodalmát műnemekre és irányzatokra tagoljuk (Berkes Tamás tanulmánya alapján), a folytonosság jobban látható. 1945 után is a líra dominál (a hetvenes évekig), melyben a Nyugat második és harmadik nemzedéke – SZABÓ LŐRINC (1900-1957), ILLYÉS GYULA (1902-1983), VAS ISTVÁN (1910-1991) – játszik vezető szerepet. Költészetükre sajátos, avantgárd utáni újklasszicista tárgyiasság jellemző. A nyugatos hagyományt az Ujhold fiatal költői, elsősorban NEMES NAGY ÁGNES (1922-1991) és PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) értelmezték újjá. Kiszűrték a versből közvetlen élményeiket, tárgyias képekben fejezték ki gondolataikat. Költészetükre magas fokú sűrítés jellemző.

    Eszköztelen, „Auschwitz utáni” lírájában PILINSZKY minden korábbi egocentrikus vagy közéleti költői szereppel szakított. Világképe a katolikus egzisztencializmussal rokon, a történelmi katasztrófa a létezés tragikus megváltatlanságának következménye. Művei a magyar irodalomban páratlan misztikus léttapasztalatot sűrítenek magukba. Életműve egységes, nem korszakolható. Apokrif (1950-54) című versét sokan az életmű szintézisének tartják. A kinyilatkoztatás bizonyosságát őrző hang egyfajta személyes apokalipszis, végérvényes, belső pusztulás hírnöke. „A tékozló fiú történetére épülő vers végén a lírai hős magára marad: maga is halott jellé dermed” (Berkes Tamás).

    Értekező prózájában gyakran hivatkozik SIMONÉ WEIL (1909-1943) francia filozófusra. WEIL platóni ihletésű kereszténysége közelebb áll hozzá, mint a hivatalos teológia. Misztériumdrámái a rituális színjátszás hagyományaira épülnek (erről lásd PILINSZKY: Beszélgetések Sherryl Suttonnal, 1977).

    A korszak kiemelkedő költője, WEÖRES SÁNDOR (1913-1989) csodagyerekként, KOSZTOLÁNYI és BABITS felfedezettjeként kezdte pályáját. Zenei szerkezetekre, páratlan nyelvi leleményekre épülő korai verseiről így írt VAS IsTvÁNnak: „a legtömörebb, legkeményebb magyar nyelvet akarom megteremteni és az emberiség jövendő útját kitapogatni”. Medúza (1943) című kötete megjelenése után került közeli kapcsolatba HAMVAS BÉLÁval, aki kritikájában MALLARMÉra hivatkozva az európai költészet homéroszi korszaknak nevezett kétezerötszáz évét szembeállítja a korábbi orpheuszi költészettel. Arra ösztönözte WEÖRESÍ, hogy szakítson a modern költészetre jellemző „látszatbűvészettel” és „énhanggal”.

    WEÖRES „egyén-fölötti” költészetének bölcseleti alapja a modern civilizáció illúzióival való kíméletlen leszámolás, radikálisan új tájékozódás. A kiúttalan világválságból az emberiség legősibb tapasztalatait őrző szent könyvek, a „hagyomány”, az „egész” felé fordult. Életre szóló élményt jelentett neki a távol-keleti kultúrákkal való találkozás. A XX. századi történelmi katasztrófákat egyetemes, mitologikus kontextusba helyezte, olyan látomásokban jelenítette meg, mint a XX. századi freskó (1946), vagy a Mahruh veszése (1952).

    A hatvanas években egyre inkább teljes kötetek szerkezetében gondolkodott. A Merülő Saturnus (1968) után sajátos szereplírát hozott létre. A Psyché (1972) próza és vers, egy múlt század eleji, képzeletbeli költőnő „készen talált” életműve és az elfelejtett UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ (1788-1820) költeményeinek furcsa párbeszéde, a fiktív alak és a költő fordulatos románca, művek és irodalomtörténeti kommentárok szerves egysége, menekülés egy másik nem lelkiségébe és egy másfél évszázaddal korábbi nyelvbe. A mű nyomán BÓDY GÁBOR készített filmet.

    Az újnépies mitologikus költészet legjelentősebb képviselői, NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) és JUHÁSZ FERENC (1928-) a kortárs irányzatok és a népköltészet mély rétegeinek sajátos szintézisét hozták létre. Az irányzat költő-eszményéhez – külde-téstudattól áthatott, mágikus hatalommal bíró látnók – NAGY LÁSZLÓ állt a legközelebb. Költészete 1956 után lett igazán drámai, a pusztulást ekkor már véglegesnek látja: az idillbe nincs visszatérés, a veszteség elviselhetetlen hiányérzetet kelt. A tragikus-heroikus retorikát idővel rezignált hang váltja fel, a Versben bujdosó (1973) költő alakja már egyre idegenebbül érzi magát a „kis stabilizáció” zárt világában.

    Míg CSOÓRI SÁNDOR (1930-) és az erdélyi SZILÁGYI DOMOKOS (1938-1976) költészete besorolható a fenti irányzatba, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar lírájának legnagyobb teljesítményei egyik fentebb felsorolt csoport programjának sem felel- tethetők meg. Ebből az időszakból TANDORI DEZSŐ (1938-) és PETRI GYÖRGY (1943-) költészete emelkedik ki.

    Az elmúlt évtizedek magyar drámairodalmának nagy része nem rokonítható az európai kortárs színház formabontó törekvéseivel. A reprezentatív nemzeti intézménynek tekintett színházak sztárközpontú előadásain sokszor szerepeltek törté-

    nelmi drámák, NÉMETH LÁSZLÓ és ILLYÉS GYULA művei, melyek rejtjelezett üzeneteit gyakran politikai eseményekre vonatkoztatták a nézők. A megértést sajátos „cinkosság” vagy beavatottság könnyítette. SÜTŐ ANDRÁS (1927-) művei és a kisebbségi sorban működő erdélyi magyar színházak hitelesebben tudták közvetíteni és megújítani ezt a történelmi témájú drámatípust.

    Más úton járt SARKADI IMRE (1921-1961); kései műve, az Oszlopos Simeon (1960) egzisztencialista tézisdráma, önpusztító hőse belesüllyed a rosszal való azonosulás paranoid állapotába, bukása elkerülhetetlen.

    A hatvanas évek közép-európai irodalmaiban a groteszk az uralkodó irányzat. A magyar drámairodalomban ez ÖRKÉNY ISTVÁN (1912-1979) Tóték (1967) című darabjával kezdődött. A mű abszurd helyzetben mutatja be a parancsuralom, az önkény és az önfeladó engedelmesség egymást erősítő kölcsönhatását. Ellentétben a nyugati abszurddal, az Örkényi groteszk konkrét történelmi helyzetet ábrázol. „Örkény sohasem mulasztja el hangsúlyozni: nem az emberi létet látja eredendően hiábavalónak, csak a képtelen helyzetekbe való beszorítottságot, a reménytelen cselekvést ábrázolja a groteszk eszközeivel” (Berkes Tamás).

    A nyugatos próza főként stíluseszményével, az írói autonómia következetes megvalósításával és KOSZTOLÁNYI példájával hatott. Kiemelkedő képviselői MÁRAI SÁNDOR (1900-1989) és OTTLIK GÉZA (1912-1990). MÁRAI hűvös távolságtartással elemzi a magyar polgárság tudatát, szembenéz pusztulásával. Tapasztalataiból olyan tértől és időtől független, sztoikus színezetű, független polgári eszményt alakít ki, ami az emigrációban sem veszít érvényéből.

    A mitologikus létmegértés alapja „a hagyományhoz, az emberiség ősemlékeze- téhez visszatérő új szakrális metafizika” (Török Endre). E szemlélet legkövetkezetesebb képviselője, HAMVAS BÉLA (1897-1968) esszéistaként, regényíróként és fordítóként egyaránt jelentős. Életművének egy része máig is kiadatlan.

    Belső emigrációja 1948-ban kezdődött. Lukács György és mások támadásai után elvesztette könyvtárosi állását. Földműves volt (ekkor írta a Karnevált, 1948-1951, megjelent 1985-ben), majd vidéki nagy beruházásokon, Inotán, Ti- szapalkonyán volt raktáros és segédmunkás. Élete utolsó két évtizedében nagyon keveset publikálhatott.

    Szerző: V.K.