Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Az ókori Hellász

    A görög ember élete otthonában és a közterületeken zajlott. A görög polgár háza befelé fordult, vályogtéglából épült falain a bejáraton kívül csak elvétve akadt nyílás. A cseréppel fedett, általában egyszintes épületet egy középső udvar köré emelték, mely a világosságot biztosította, helyet adott a házi szentélynek, s ebből nyíltak a nők és férfiak szobái. A görög házban megtalálhatóak voltak a mai berendezési tárgyak is (pl. asztal, szék), de jellemzőbbek voltak a kerevetek, melyeken nem csak aludtak, de ezen heverve ettek és fogadták a barátaikat is. A mai szekrény szerepét ládák töltötték be. A falakat textíliák, a padozatokat mozaikok díszítették. Fontos díszítőelemek voltak még a kerámiák, ezen belül is a vázák, melyek fő színei a vörös (az agyag) és a fekete (égetett máz) voltak (kezdetben a feketealakos vázák terjedtek el, majd a Kr. e. VI. század végén Athénban megjelentek a vörösalakos vázák). Kezdetben geometrikus ábrák, majd állatok, emberek, a mitológia alakjai és a hétköznapi élet tevékenységei jelentek meg a kerámiákon. A nőknek és a férfiaknak alapvetően hasonló volt a viseletük. A nők khitónt hordtak, amit négyszögletes szövetdarabból hajtogattak, s gombok, tűzők és egy öv tartott össze. A férfiak ruházata egy mindkét vállon átvetett szövetdarabból állt. A fiatalabbak rövidebb, az idősebbek hosszabb viseletet hordtak. A görögök alapvetően mezítláb jártak, de jelesebb alkalmakkor bőrsarut, hosszú utazásokhoz vagy lovagláshoz pedig bőrcsizmát húztak a lábukra. A görögség életének fontos színterei voltak a közterületek, a középületek: itt zajlott az üzleti, a vallási és politikai élet. A város piaca, az agora egyben a polisz központja volt (több jelentős épület itt helyezkedett el, mint pl. a Buleterión, a városi tanács terme). Egy-egy városállamban több istennek emeltek templomot, de mindegyikben voltak kiemelt kultuszok, s ezeknek emelt szentélyek (Athénban pl. az Akropoliszban található Pallasz Athéné temploma, a Parthenon).

    Mivel nem létezett egységes Görögország, a görög ember elsősorban városa polgárának tartotta magát, s csak azután hellénnek. A több tucat polisz közötti összekötő kapocs a közös nyelv mellett a hitvilág volt. A sokistenhívő (politeista) görög vallás istenei nem egyszerre, s nem is egy helyen alakultak ki. A bevándorló akháj pásztorok istene volt a későbbi főisten, Zeusz, az itt élő földművelő pelaszgok termékenységistene lehetett Gaia, Kis-Ázsiából vették át pl. Kronoszt és Apollónt, de fellelhetőek a totemizmus maradványai is (az istenek gyakran állat alakjában szerepelnek: Zeusz pl. bika, Pallasz Athéné bagoly). A görögök isteneiket ember alakúnak képzelték, s természetüket, vágyaikat is az emberekéhez hasonlóként írták le. Nagyrészt fenn laktak az Olümposz felhőkbe burkolózó csúcsán, s az emberekhez hasonlóan élték napjaikat a Héphaisztosz kovácsolta palotában. A földi társadalomhoz hasonlóan az istenek között is voltak különbségek (főisten, előkelő és szerényebb istenek). Elsősorban abban különböztek a földi halandóktól, hogy ők halhatatlanok voltak, vér helyett a halhatatlanság nedve csörgedezett az ereikben, s „rendes” étel és ital helyett ambróziát ettek, és nektárt ittak. Erejük, hatalmuk óriási volt, bár a sorssal (Moira) ők sem szegülhettek szembe. Minden istennek megvolt a saját tevékenységi köre. Íme a tizenkét olümposzi isten, és „illetékességi területeik”: Zeusz (főisten), Héra (házasság, születés), Poszeidón (tenger, félelmetes erők), Démétér (gabona, aratás), Hesztia (a házi tűzhely) Héphaisztosz (kovácsmesterség), Hermész (ravaszság, tolvajok, utasok védője, az istenek követe), Apollón (költészet, gyógyítás, jóslás), Artemisz (vadászat), Árész (háború), Pallasz Athéné (tudás, bölcsesség, honvédő harcok), Aphrodité (szépség, szerelem). Mellettük fontos volt még Hádész, az Alvilág ura. A számtalan isten tetteit a róluk szóló elbeszélésekben, a mítoszokban örökítette meg a görögség. A mítoszok választ adtak az embereket érdeklő alapvető kérdésekre (pl. a világ keletkezése, az ember származása), de sohasem alakultak át hittételekké. Ezeket az elbeszéléseket Hésziodosz rendszerezte az Istenek születése című művében, melyben többek között leírja azt, hogy hogyan keletkeztek az istenek, milyen viszonyban állnak egymással, stb. Az istenek segítségükért cserébe „megkövetelték” a tiszteletet. Ünnepek alkalmával a görögöknek áldozatokat kellett bemutatniuk. Mivel a görögségnél nem alakult ki egységes papság, ezeket a szertartásokat választott állami tisztségviselők végezték. Ezek a rendezvények arra is szolgáltak, hogy erősítsék a poliszhoz való tartozás érzését (Athénban pl. a Panathénaia ünnepségein egyszerre ünnepelték Athénét és az athéni államot). Az növényi vagy állati áldozatot a templom előtt égették el, a templom cellájában csak az isten szobra állt. Egyes szentélyek saját, állandó papi testülettel rendelkeztek, és sajátos feladatot láttak el. Delphoi Apollón híres jósdája volt, mely kétértelmű jóslatairól volt híres, Zeusz Dodonában lévő szentélyében pedig hangokból jósoltak. Aszklépiosznak (Apollón fia), a gyógyítás istenének templomába azért mentek az emberek, hogy egy ott eltöltött éjszaka alatt az isten megszabadítsa őket kínjaiktól.

    A görögök isteneik iránti hódolatukat sportversenyekkel is kifejezték. A viadalokon minden szabad görög polgár szerepelhetett, s a versenyek hozzájárultak ahhoz, hogy a széttagoltság ellenére is létrejött a hellének egységtudata. Ilyen rendezvényeket tartottak Delphoiban Apollón, Korinthoszban Poszeidón, Athénban Pallasz Athéné és Olümpiaban Zeusz tiszteletére. Ezek közül a legjelentősebbek talán az olümpiai játékok voltak, melyeket Olümpiában, egy a főistennek szentelt vidéken rendeztek meg négyévente. A játékok idejéről minden hellénnek hírt kellett kapnia. Az első versenyeket Kr. e. 1000 körül rendezték (Kr. e. 884-ben Iphitosz törvénybe iktatta az olümpiai játékok négyévenkénti megrendezését), s az első feljegyzett bajnok egy Koroibosz nevű elisi sportoló volt Kr. e. 776-ban. Ezután majd ezer éven keresztül mindig megtartották a játékokat, még a legnehezebb háborús időkben is. (Kr. u. 393-ban Theodosius szakította meg az olümpiai játékok sorát, de 1896-tól a francia Coubertin báró kezdeményezésére ismét rendeznek Olimpiát.) Kezdetben csak futásból álltak a versenyek, s csak egy napig tartottak. Később ötpróbával (stadionfutás, távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás), ökölvívással, pankrációval, kocsiversennyel, lóversennyel, fegyveres futással és gyermekszámokkal bővült a repertoár, s a játékok időtartama is öt napra nőtt.

    A görögök nagy építkezők voltak. Elsősorban középületeikre (templomok, színházak, stadionok, oszlopsorok vagy sztoák, stb.) fordítottak gondot, de lakóházaik küllemére is odafigyeltek. A görög építészetre hatással volt az egyiptomi és a mezopotámiai is. Az épületeket nemes anyagokból (pl. márvány, mészkő) előre kifaragott kőkockákból rakták, melyeket vaskapcsok tartottak össze. Mivel boltozatot nem alkalmaztak, a görög építészet jellegzetes alkotóeleme volt az oszlop. A legrégebbi (Kr. e. 5. század) oszlopfajtájuk a dór oszlop, amelynek lábazata nincs, az oszloptörzs felületén pedig vájatok vannak. Az ión oszlop karcsúbb, lábazata van, s az oszlopfejet csigavonalak díszítik. A legkésőbbi oszloptípus a korinthoszi, aminek oszlopfeje még díszesebb (akantusz- és indadíszek).

    Az épületeket szívesen és gazdagon díszítették szobrokkal és frízekkel (domborműsor), melyeket gyakran befestettek. A szobrászat azonban nemcsak az építészet kiegészítője volt, hanem önmagában is a művészetük egyik kiemelkedő alkotóeleme. Kezdetben, az archaikus korban még merev testtartás jellemezte az alkotásaikat, de a klasszikus korban (Kr. e. V-IV. század) már mozgalmas, élethű, érzelmeket kifejező csodálatos alakokat teremtettek. Számos görög szobrász neve fennmaradt, mint pl. Mürón (Diszkoszvető), Polükleitosz (Dárdavivő) és Pheidiász (Amazon, Zeusz-szobor).

    A görög kultúrát szokás az „európai kultúra bölcsőjének” is nevezni. Kötődött a keleti műveltséghez is, s több nyelvet foglalt magába (pl. dór, aiol, attikai). A görög, írók, költők, énekesek mindhárom irodalmi műnemben alkottak, s ezeknek a műveknek egy része fennmaradt az utókor számára. Az epikusok közül az egyik legjelentősebb Homérosz volt, akinek két eposzt, az Iliászt és az Odüsszeiát tulajdonítják. Ide sorolhatjuk még Hésziodoszt is az Istenek születése és a Munkák és napok című műveivel. Aiszóposz tanulságos fabulákat (állatmeséket) írt. A lírikusok közül megemlíthetjük Szapphó, Anakreón, Alkaiosz vagy Pindarosz nevét, akikről az utókor strófákat, műfajokat nevezett el (pl. szapphói strófa, pindaroszi óda). A színjátszás a görög művészet sajátos eleme volt, mely a Dionüszosz isten tiszteletére előadott szertartásokból alakult ki, s vált önálló művészeti ággá, a görög kulturális és politikai élet részévé. Az előadásokat kezdetben az agorán, majd szabadtéri színházakban tartották. Ezek nézőterét hegyoldalakba vájták, és kővel burkolták. A nézőtér fél ellipszise és a vele szemben emelt épület között helyezkedett el a kitűnő akusztikájú színpad. Színészek csak férfiak lehettek, akik karikírozott álarcokban játszották a szerepeiket. A színdaraboknak fontos politikai nevelő funkciójuk is volt. Rendszeresen rendeztek versenyeket színpadi szerzők részére; a jelentősebb drámaírók közé tartozott pl. Szophoklész (Antigoné, Oidipusz király), Aiszkhülosz (Perzsák, Leláncolt Prométheusz), Euripidész (Médeia, Iphigeneia Tauriszban) és a komédiaíró Arisztophanész.

    A sokszínű görög kultúra fontos területe a tudomány. A görögök törlesztették az ókori Kelet népeinek azon adósságát, hogy nem rendszerezték a felhalmozott tudásanyagot, és nem vizsgálták az összefüggéseket. A hellének a természet és társadalom jelenségeit tudományosan próbálták feldolgozni; ez a módszer a tények megfigyelésén és az ok-okozati összefüggések vizsgálatán alapult. A tudomány fejlődését ösztönözte a szabadabb politikai berendezkedés és az, hogy erős papi réteg hiányában a tudománnyal foglalkozók szabadabban hirdethették nézeteiket. Ebben az időszakban a tudományágak még nem váltak szét, s a bölcselők együtt foglalkoztak a természeti jelenségekkel, a politikával, sőt a művészetekkel is (a szaktudományok csak később válnak le a filozófiáról, a bölcseletről). A kezdeti időkben a gondolkodók számára a legfőbb kérdés a világ keletkezése és kialakulása volt. A mitológiai magyarázatok helyett valóságosabb válaszokat próbáltak adni; ezek a filozófusok alkották a preszókratikusok csoportját. Ennek a gondolkodásnak az egyik központja az Ióniában található Milétosz volt. Az itt tevékenykedő filozófusok egy-egy őselemre vezették vissza a világ eredetét. Itt alkotott pl. Thalész, Anaximandrosz (az ősanyag a víz volt, geocentrikus világkép), Anaximenész (az ősanyag a levegő volt) és Hérakleitosz (a természeti és társadalmi környezet változásait, mozgásait vizsgálta, „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.”). Szintén a preszókratikusokhoz tartozott a dél-itáliai Püthagorasz (követői a püthagoreusok), aki a kozmosz alapköveinek a számokat ítélte, hitt egy őstörvényben és a reinkarnációban, valamint úgy vélte, hogy a bolygók mozgásukkal zenét hoznak létre (szférazene). Eleában dolgozott Xenophanész (hisz egy mindenek felett álló istenben), Pármenidész (a világban nincs változás) és Zénón (bizonyítási trükkök, a dolgok látszólagosak). A Kr. e. VI. századtól Athén lett a tudományos élet központja is. Iskolák jelentek meg, mint pl. a szofisták és az atomisták iskolája. A szofisták voltak az első hivatásos értelmiségi réteg, fizetség ellenében mitológiából, a szónoklás és vitatkozás tudományából készítették fel a műveltségre, politikai érvényesülésre vágyó ifjakat. Mindent viszonylagosnak ítéltek, s szerintük „Mindennek mértéke az ember” (Protagorasz). Az atomisták, mint pl. Démokritosz az atomok mozgásával és boldogság kérdésével foglalkoztak. A Kr. e V-IV. században tevékenykedtek Athénban a klasszikus filozófusok. Szókratész azt vallotta, hogy léteznek örök érvényű értékek, s ezeket az önmagukkal azonos fogalmakat csak úgy ismerhetjük meg, ha pontosan definiáljuk őket. A bábáskodás módszerével tanította az embereket, vagyis olyan kérdéseket tett fel, hogy a megkérdezett végül önmaga adta meg a helyes választ a problémára. Szókratész egyik alapelve volt, hogy „Ismerd meg önmagad!”, politikai nézetei szerint pedig „A demokrácia nem való a tömegeknek”. Az ő tanítványa volt Platón, aki szerint az örökké állandó fogalmak valóságosan léteznek az ideák világában (idealizmus), melynek a mi világunk csak árnyékképe, tökéletlen lenyomata. Platón gondolatrendszerének fontos része az ideális államról alkotott nézete, melyet az Állam című munkájában fejtett ki. Mereven több csoportra osztott társadalmat képzelt el (bölcsek, harcosok, dolgozók), a nevelést az állam feladatának tekintette. Platón tanítványa és Nagy Sándor nevelője volt Arisztotelész. Athénban tudományos műhelyt hozott létre, ahol természetrajzi gyűjteményt, könyvtárat létesített. Szerinte az anyagi és a szellemi világ (a formák világa) is valósan létező, de a szellemi a magasabb rendű. Államelmélete szerint az igazságos egyeduralom lenne az ideális berendezkedés (arany középút filozófiája).

    A hellenizmus korára a görög és a keleti kultúra ötvöződésének hatására a tudományágak kezdtek elkülönülni egymástól. A művészetek és a tudományok központjai keletre tolódtak, s a poliszdemokráciák helyett a királyi udvarok lettek a támogatói. Az egyik legjelentősebb tudományos műhely Alexandriában jött létre, itt az I. Ptolemaiosz alapította Muszeiónban hatalmas tudományos gyűjtemény és tekercstár, valamint laboratóriumok voltak. A poliszdemokráciát felváltó rendszerekben az emberek úgy érezték, hogy a sors, a végzet játékszereivé váltak. A bölcselet kétféle megoldást kínált. Epikurosz a kellemetlen dolgoktól való távolmaradást javasolta, s az élet kellemes oldalának élvezetére ösztönözte az embereket. A sztoikusokhoz tartozó kitóni Zénon a szenvedélyekről való lemondást és a sors elfogadását javasolták, hogy a külvilágnak így ellenállva az egyén belül szabad maradhasson. (Jelen volt még a cinikus iskola –pl. Anthisztenész, Diogenész- és a szkeptikus iskola –pl. Pürron- is.) A tömegeknek azonban ezek a gondolatok nem jelentettek megoldást, ők a régi világ összeomlásával együtt elvesztették hitüket a régi istenekben. Új, törődő és gondoskodó isteneket kerestek, ezáltal ebben az időben előretörtek az ún. misztériumvallások. Számos kultusz (Mithras, Ízisz) terjedt el, melyek az egyén számára biztonságot és a túlvilágra boldogságot ígértek.

    A Kr. e. V-IV. században élt a görögök két nagy történetírója, Hérodotosz és Thuküdidész. Hérodotoszt a „történetírás atyjának” is szokták nevezni, mivel ő volt az első olyan történetíró, aki nem csupán időrendi vagy földrajzi sorrendben dolgozta fel az eseményeket, hanem azok mozgatórugóit is kereste. A történelem alapvető törvényszerűségének a körforgást tartotta. Alapvetően a görög-perzsa háborúkról írt, de a Keleten tett utazásainak leírásában is a történelmi hűségre törekedett. Thuküdidész athéni sztratégoszként maga is a történelmi események részese volt. Nyolckötetes művében a peloponnészoszi háború történetét dolgozta fel minden részletében a tárgyilagosságra törekedve. A hellenizmus korában alkotott pl. Xenophón (Anabazis), Polübiosz (a Római Birodalom felemelkedéséről írt) és Manethón (Egyiptom történetéről írt).

    A görög orvostudomány kiemelkedő alakja volt Hippokratész, Eratoszthenész és Sztragón pedig földrajztudósok voltak.