Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Csehov – A bérzongorista elemzése

    Csehov drámái mellett elbeszéléseket és novellákat is írt, melyek központi témája az elkorcsosult orosz társadalom volt. Ezek közül az egyik A bérzongorista.

    Műfaja novella: rövid, tömör, csattanóval végződik. Ebben a néhány oldalas írásban jellemrajz, társadalomkritika is elfér. Nem az a szokásos novella, amellyel Mikszáth novelláinál találkoztunk; a hangsúly nem a cselekményen van, hanem inkább a főhős lelkiállapotán, érzésein, gondolatain. A történet egy hotelszobában kezdődik, ahol megismerjük az elbeszélőt, aki valószínűleg maga Csehov ( az egyes szám első személy és író mivolta miatt). Tárgyilagos bemutatást kapunk az elbeszélőről, szobatársáról. A tőmondatok, hiányos mondatok fokozzák ezt a tárgyilagosságot. Pontos leírást látunk Pjotr Rubljov külsejéről, melyet egy ellentéttel fejez ki az író: „… szemügyre veszem sápadt arcát és …, szinte lángot vető szemét…”

    Az elbeszélő beszélgetésbe kezdene Petyával, azonban kérdéseire választ nem kap. Pjotr lefekvéshez készülődik, gorombán rászól hálótársára, hogy fejezze be a munkát, de álom nem jön a szemére. Kitör belőle a vallomás, hogy miért ilyen rossz a kedve, ám az nagyon zavaros: „Fojtogat a nevetés… Az nem hagy aludni. Haha!”. Szavaiban cinizmust hallhatunk. Barátja nem érti, hogy mi történt, tovább faggatja, de akkor is csak töredékeket ért meg az esetből:

    „Botrány, elsőrendű botrány”. „Publjov az öklével veri a térdét, felugrik, és mezítláb jár fel-alá a hideg padlón.” Ez a mondat erősen utal arra, hogy mi megy végbe Petya lelkében. Végül kimondja az igazságot a késleltetés után: „Megpofoztak!”. Lakótársa hitetlenkedik: „… a durva szót: „pofon vágtak”, képzeletem sehogy sem tudja összekötni lakótársam intelligens megjelenésével.”. Pjotr belekezd az eset elmesélésébe, azt reméli, ha kiönti szívét, akkor elmúlik a keserves, szánalomra méltó nevethetnékje. Bemutatja munkaadóit, keményen bírálja őket. Megtudjuk, hogy gyűlöli munkáját, és elítéli az őt foglalkoztató társaságot: „ Nagy sár volt az utcán, köd, eső… Bennem, mint rendesen, undor…” Lakótársa válasza, „Rövidebben… Hagyd most a pszichológiát…”, anticipál arra, hogy a történet középpontjában a pszichológia áll. A zongorista elmondja, hogyan fogadták őt, ezt egy metaforával fejezi ki: „Haha! Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók…” Azt is kijelenti, hogy mi is ő valójában: „Mi vagyok én? Tapőr, alkalmazott, amolyan zongorázni tudó pincérféle…”. Hangjában keserűséget hallhatunk, hiszen ő művész, de senki sem tartja annak, mert módosabb családoknál lép fel, csak egy bérzongorista.

    A hosszas expozíció után elkezdődik a bonyodalom, amikor a menyasszony kiszemeli őt és beszélgetésbe kezd vele. Hősünk örül, hogy valaki ugyanazon a véleményen van, mint ő: „Milyen kár…, hogy ma a fiatalok nem foglalkoznak komoly zenével.”, és hogy valaki észrevette őt: „… még nem tudom kiirtani magamból ezt az átkozott hiúságot.”. Valójában nem érdekli őt a kisasszony, de imponál neki. Az elbeszélő még mindig nem érti, miért tört ki a botrány, azt hiszi barátja beleszeretett a lányba. „Ugyan! A szerelem – az magán jellegű botrány – de ez, barátom, világra szóló, nyilvános botrány volt…igen!” kapja az elbeszélő a túlzó választ. Az „igen” szóval, mintha Pjotr magát győzködné, hogy tényleg igaza van. A bonyodalom fokozódik, amikor meghallja maga mögött a saját „nevét”, róla beszélgetnek, kinevetik. Csak arra tud gondolni, hogy öltözékén van valami nevetnivaló, talán kioldódott a nyakkendője. Amint megbizonyosodik róla, hogy rajta minden kifogástalan, nem foglalkozik a pletykálkodókkal, tovább folytatja a társalgást. Ismét konfliktusba ütközünk annál a jelentnél, amikor „Egyszer méltóságosan odalép az én kisasszonyomhoz egy kövér páva…odalép, rám se pillant, s a kisasszony fülébe súg valamit…A kisasszony bíborvörösre gyúl, arcához kap, s mint akit kígyó csípett, elugrik a zongorától…” A hasonlat tökéletesen szemlélteti a lány reakcióját, ebből a reakcióból következtethetünk a probléma okára. Petya kiszalad az előszobába, mert már végképp nem érti, mi történik körülötte. A tükörből egy kiváló külsejű fiatalember mosolyog vissza rá, vagyis nem ő az oka az előző jelenetnek. Kérdésére meg is kapja a választ: „A mi kisasszonyunk nem tud meglenni anélkül, hogy valaki előtt ne illegesse magát …” Csehov trükkösen szerkesztette meg novelláját, azt is hihetnénk ez a megoldás, ám korántsem az, sőt még a tetőpont sem következett be.

    Petya iróniával beszél a lányról, hangjában keserűség csendül: „Szerencse, hogy Marfa Sztyepanovna megsúgta neki, mert utóbb még karonfogva sétafikált volna vele…” Magát egyes szám harmadik személyben említi, ami arra utal, hogy fáj neki, hogy ennyire lenézik. Az elbeszélő közönyös választ ad. Pjotr győzködi önmagát, de érezzük, hogy kijelentése bizonytalan: „Eleinte csakugyan fájt, de most már – fütyülök az egészre!” Lakótársa még mindig értetlenkedik, Rubljov folytatja a mesélést. Hogy a puszta gyanút is elkergesse lakótársából, ezt mondja: „Verem a zongorát, és…eszembe sincs az a lány…” , azonban ezzel rávilágít a lényegre. Nem hagyja őt nyugodni a tudat, hogy ennyire lenézik. Szívfájdalmát hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel fejezi ki. Például: „…kaparászni kezd valami a szívem körül. Mintha egy egér ülne a szívemben, és kincstári cvibakot rágna…”. Zongorázás közben még inkább gondolataiba merül, eltűnődik azon, hogy mi lett belőle, egyáltalán mi az értelme életének. Mindenért önmagát okolja. Barátja is eszébe jut, sajnálja őt, hogy ilyen életet kell élnie. Barátai mind művészek, ő is az. Ez lenne a művészemberek kegyetlen sorsa, hogy „Mindegyik forrt, lázasan sürgölődött, az égig akart szárnyalni valamikor…és most…ördög tudja, mi van velük!” ?! A fokozás patetikus hangvételt kölcsönöz szavainak, a bánatot még erőteljesebben érezzük bennük. Beismeri, hogy nem tudja kiverni fejéből a lányt, általáností: „Mi a csuda lehet ez az orosz emberben! Amíg szabad vagy, amíg tanulsz, vagy munka nélkül lézengsz, leül veled poharazni, a pocakjára is csaphatsz, még a lányával is enyeleghetsz, de amint valamennyire is alárendelt helyzetbe kerülsz, nem vagy több, mint házitücsök, akinek tudnia kell, hogy a kemence sutban a helye…” A társadalomkritikát egy hasonlattal zárja.

    Elmélkedése után ismét a torkát fojtogató csomóról beszél: „…odatolul, szorít…majd megfojt…” E képnek emelkedő íve van, fokoz az író. Ahogy a tetőponthoz közeledünk, a történetmesélés felgyorsul, zaklatottabb lesz. „…kitört a gyalázat. A fényes terem másféle hangokkal telt meg…Hisztériás rohamot kaptam…” A lakótárs nem hisz a fülének, de Petya következő szavaiból rájön, miért ennyire furcsa barátja: „Végül aztán…pofon vágott…Akkor nem volt kedvem nevetni, de most rettenetesen mulatságosnak érzem…rettenetesen!” Ahogy hangsúlyozza ezt a „rettenetes” szót, az iróniára vall. „Ekkorára megnőttem, ilyen égimeszelő vagyok, tűzoltótorony…és…hisztériás rohamot kapok! Hahaha!” A metaforák által megtudhatjuk, hogy külsőleg milyen, és miért tarja nevetségesnek az esetet. A barát sajnálja, félti, szánja Petyát, de mindezek mellett meg is ijed tőle. „De Petya csak nevet harsányan, és nevetésében könnyen felismerem a hisztériát.” Kiderül, amire a hosszú késleltetés után vártunk. A befejezés nem lélekelemző, megható, hanem „könnyed”, frappáns és csattanószerű. „…s mérgelődöm, amiért a moszkvai szállodákban nem szokás éjszakára vizet készíteni a szobákba.” Az elbeszélő tulajdonképpen nem is elbeszélő, a történetet nem tőle tudjuk meg. Az ő szerepe, hogy – mintegy keretként – bevezesse és lezárja a művet. Szerkezetére nem mondható, hogy drámai, nincs megoldása. Tipikusan realista mű, a cselekmény háttérbe szorul. Motívumrendszere szegényes, csupán a művészet jelenik meg benne.

    Csehov novellái közül ez az egyik, amely leginkább foglalkozik a gondolatokkal, a lélekkel és konkrétan a pszichológiával.

    Szerző: Balázs Ildikó