Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Diakrónia és szinkrónia a nyelvben

    Minden nyelv hordozza, közvetíti és az újabb generációkra hagyományozza az emberek megszerzett tapasztalatait, ismereteit. A nyelvnek ezért minél nagyobb állandóságot kell mutatnia, hogy ezt a feladatat teljesíthesse sok-sok nemzedéken át. A nyelv ugyanakkor szüntelenül változik is, hogy az élet új dolgait, jelenségeit meg tudjuk nevezni, s a nyelvtan is rugalmasan alkalmazkodik a kifejezés szükségleteihez. A nyelv élete tehát egyszerre jelent állandóságot és változást.

    A nyelvi változások közül egyesek igen lassan, évtizedek, néha évszázadok alatt mennek végbe, más változások pedig viszonylag gyorsan lezajlanak. A nyelvtani rendszer változása például általában lassú folyamat, míg a szókészlet változásai viszonylag rövid idő alatt is bekövetkezhetnek.

    A nyelvnek minden összetevője változhat, a hang- és szókészlet, a nyelvtani rendszer és a nyelvhasználat egész szabályrendszere. A honfoglalás korában például még létezett a bilabiális v és a veláris (mély) i hangunk, de nem volt még c, zs, ty a nyelvünkben. A Halotti beszéd „turkukat migé szokosztja vola” szerkezetében a folyamatos múlt időt ismerhetjük fel, amely azóta eltűnt a nyelvből, csakúgy, mint az isa – ’íme, bizony’ – szava. A jelentéstan is változik: a barom szó hajdanán a gazdagságot, a vagyont is jelölte, míg manapság már másabb a jelentésköre; a „Kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás” szólásunk pedig nyilvánvalóan napjainkban keletkezett.

    A nyelvet beszélő nép történelme, társadalmi, gazdasági élete, művelődési szokásai mindig is hatással vannak a nyelv állapotára, fejlődésére, a nyelv az életmód tükre is. Pl. a behálóz szavunk valamikor teljesebb alakban úgy hangzott, hogy behálózza a halat, halászattal kapcsolatos kifejezés volt, de ma már csak átvitt értelemben, ‘hálózatot alkot’ vagy ‘ravaszsággal megnyer magának’ jelentéstartalommal használjuk. „Az őrangyal vigyáz rá”kifejezés csak akkor keletkezhetett, amikor megismertük a kereszténységet. A ,,time is money” angol szólás magyar használata azért terjedt el, mert a mai ember nyelvérzéke megtűri az idegen elemeket is.

    A változás azonban csak az úgynevezett élő nyelvekre jellemző. A latin, az etruszk vagy a szanszkrit nyelveket azért nevezzük holt nyelveknek, mert nem él olyan nép, amely ma anyanyelvként használná őket. Az is előfordulhat, hogy egy-egy nép története folyamán a nyelvi típus megváltozik vagy a nép kicseréli a nyelvet. A változások tehát nemcsak a nyelvek belső életet érintik, hanem a nyelvek létét is.

    Nyelvünk történetének tanulmányozása, a változások iránti érzékenység segít a mai nyelvállapot megismerésében, s tudatosítja bennünk a felismerést, hogy mi magunk is alakítói vagyunk nyelvünknek.

    A szinkrón és a diakrón nyelvvizsgálat

    Minden élő nyelv kettős természetű. A mindenkori jelenben az adott nyelvközösség számára kommunikációs eszköz, egyidejűségben (szinkróniában) létezik és működik, ugyanakkor az idő múlásával, hosszabb időn át a történetiségben (diakróniában) is létezik. (A szinkrónia a görög syn – ‘együtt’ – és a kronosz – ‘idő’ – szavakból jött létre, a diakrónia pedig a dia – ‘át’ – és a kronosz szavak kapcsolatából.) A szinkrónia és a diakrónia tehát a nyelv vizsgálata egy adott pillanatban, illetve történeti fejlődésben.

    A nyelv vizsgálati módszerei igazodnak a nyelv kettős természetéhez. A leíró nyelvészet mindig a jelen nyelvi rendszerét, nyelvállapotát, az elemek kölcsönös viszonyát vizsgálja, azaz a szinkróniát. A történeti nyelvvizsgálat vagy nyelvtörténet pedig felfedi a változások tényeit, menetét, új összefüggéseit, vagyis a diakróniát. A szinkronikus és diakronikus nyelvi vizsgálatok kölcsönösek, azaz csak együttesen, egymást kiegészítve és feltételezve adnak teljes, igazi képet vizsgálati tárgyukról, a nyelvről. Például: az i kicsinyítő képző a korai magyar nyelvben gyéren, elvétve fordult elő, míg manapság túlburjánzik a használata (pari, ubi, sali, nari stb.).

    A szinkrónia és diakrónia fogalmát, vizsgálati módszerét Ferdinand de Saussure (szoszür; 1857-1913) svájci francia nyelvtudós alakította ki a Bevezetés az általános nyelvtudományba című művében. A legfontosabb tétele az volt, hogy a történeti nyelvészettel a nyelv egyidejűleg létező, rendszerszerű összefüggéseinek vizsgálata, azaz a leíró (szinkronikus) nyelvészet egyenrangú. Más szóval a szinkrón nyelvszemléletet felszabadította a diakrónia uralma alól, sőt valójában az előbbi elsőbbségét vallotta.

    A nyelvre ható nyelven kívüli tényezők közül Saussure mindenekelőtt a nyelv és a

    nemzet történetének kapcsolatára utal. Szavai szerint a két történelem összefonódik, hat egymásra; egyrészt a nemzeti szokások tükröződnek a nyelvben, s a nyelv is jelentős mértékben alakítja a nemzetet. („Nyelvében él a nemzet” – mondja a magyar.) A nagy történelmi események, a hódítások, a gyarmatosítás, a migráció stb. mind hatással van a nyelvre.

    Saussure hatása nagy volt, hozzájárult a nyelvtudomány virágzásához. (A híres mondás, hogy „Mindnyájan Gogol köpenyéből bújtunk elő” alkalmazható századunk nyelvészeire, akik szinte mindannyian kötődnek a saussure-i tanokhoz.)

    Saussure ezzel zárja könyvét: „A nyelvtudomány egyetlen és igazi tárgya a nyelv – önmagában és önmagáért vizsgálva”.