Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    IV Béla és a tatárjárás

    II. András (1205-1235) halála után fia, IV. Béla (1235-1270) került Magyarország trónjára. IV. Béla már hercegként sem értett egyet apja politikájával, ezért hatalomra jutása után megkísérelte visszaállítani az ország korábbi állapotát. Hogy saját hatalmát, illetve tekintélyét megerősítse, leszámolt apja híveivel, II. András birtokadományainak jelentős részét visszavette, és korábbi szokásokat is felrúgott. A királyi tanácsban pl. elégettette a bárók székeit, hogy ne tudjanak leülni a király jelenlétében; megszüntette a közvetlen bejárást a királyhoz – ezután csak írásban lehetett vele érintkezni.

    Ezekkel az intézkedésekkel Béla csak a vezetőréteg elégedetlenkedését, illetve saját népszerűségének csökkenését érte el.

    A belpolitikai feszültségek elterelték a figyelmet az ország területén kívül zajló eseményekről. Az 1230-as évek elején a domonkos rend egy szerzetescsoportot küldött a keleten maradt magyarság felkutatására. A Julianus barát nevével fémjelzett expedíció 1236-ban hozott hírt a magyar „rokonság” megtalálásáról, illetve a K-Európában zajló tatár hódításokról és a Magyarország ellen készülő támadásról.

    IV. Béla a tatárok elől menekülő Kötöny kun királyt és 40 000 emberét befogadta országába, és kiváltságokat adományozott nekik. Kötöny vállalta a kereszténység felvételét. (Béla 1226-ban, még hercegsége idején, sikertelen kísérletet tett a kunok megtérítésére. A hittérítést akkor is, most is a domonkos rendre bízta.) Béla támaszt remélt a nomád kun lovasságtól a tatárokkal és a bárókkal szemben. A kunok betelepülése azonban tovább mélyítette a király és alattvalói között feszülő ellentétet.

    A tatár csapatok vezetője, Batu kán ultimátumot küldött IV. Bélának: amennyiben elküldi a kunokat, országa megmenekül a pusztítástól. A tatár veszedelem súlyát azonban Magyarországon nem mérhették fel kellőképpen. A veszély nagyságára a király is csak Kijev eleste (1240. dec. 6.) után döbbent rá. Körülhordozta a véres kardot, fegyverbe szólítva a bárókat, servienseket, várjobbágyokat. A kunokkal szemben heves gyűlöletet tápláló magyarság (a nem sokkal tatár betörést követően) Pesten meggyilkolta Kötönyt és kíséretét. A tömeg a kunokban a tatárok kémeit látta, azonban a kunok a merénylet után sem csatlakoztak az ellenséghez, hanem pusztítva ugyan, de dél felé elhagyták az országot.

    A tatár támadás okai: a kunok üldözése (csak ürügy?); zsákmányszerzés (nomád életmód); terjeszkedési szándék; Európa félelmének felkeltése.

    A „kutyafejű” tatárok Batu kán vezetésével 1241 márciusában törtek be a Kárpát-medencébe; a Vereckei-hágónál elsöpörték Tomaj Dénes nádor hadát, s szabad volt az útjuk az ország belsejébe. A tatár előőrsök a gyepű áttörésének hírével együtt érkeztek Pest közelébe, ahol a magyar és kun seregek gyülekeztek. A tatárok felégették Vácot; Csák Ugrin kalocsai érsek páncélosait mocsaras területre csalták; a magyar fősereg elől azonban visszavonultak.

    A döntő ütközetre 1241. április 11-én, Muhi közelében került sor. A csata a magyarok vereségével végződött, ennek okai a következők: a magyarok lebecsülték az ellenfelet; nem térképezték fel kellő alapossággal a terepet; készületlenül érte őket a támadás; csapataik szervezetlenek voltak (a vezérek és katonáik nem találták egymást); a szűkös hely és a hőség miatt a katonák ellankadtak.

    A csatából a királyt hívei kimentették, de az ország vezetőinek jelentős része (a nádor, az országbíró, a 2 érsek, 3 püspök) ottveszett a csatamezőn. IV. Béla családjával nyugat felé menekült a Felvidéken át Pozsonyba, majd Ausztriába. Babenberg Frigyes osztrák herceg azonban ahelyett, hogy menedéket nyújtott volna, megzsarolta a királyt, elvette kincseit és 3 nyugat-magyarországi vármegyét. A királyi család Szlavóniába, majd Dalmáciába menekült; Trau várában vészelték át a tatár dúlást.

    A magára hagyott ország lakói mocsarakba, erdőkbe, illetve jól megerősített várakba húzódtak, melyek ellent tudtak állni (pl. Trencsén, Pozsony, Komárom, Fülek). Erdélyben Pósa vajda csapatai vereséget szenvedtek, így a tatárok az útjukba kerülő városokat felégetve az ország belsejébe törtek. A tatárok berendezkedtek az országban: behajtották az adókat, raboltak – de a Dunán csak a tél beállta után keltek át. Szervezett ellenállással nem találkoztak, de a kővárak (Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma) ott is ellenálltak. A tatárok kézre akarták keríteni a királyt, hogy behódolásra kényszerítsék, de nem tudták elfogni; 1242-ben váratlanul kivonultak az országból. A kivonulás a következő okokra vezethető vissza: Ögödej nagykán váratlan halála miatt Batu kánnak haza kellett térnie, hogy részt vegyen a kánválasztáson; az orosz térségben sem stabilizálódott még a tatár hatalom, ezért abban a térségben nagyobb erőkre volt szükség; a tatár birodalom súlypontja Magyarországtól nagyon távol esett, ez irányítási- és utánpótlás-problémákhoz vezetett; Magyarország már a „nyugati világ” részének számított, kulturálisan és földrajzilag is elkülönült a sztyeppétől, a tatár uralom színterétől.

    A tatárjárás után Magyarország romokban hevert. IV. Bélának a pusztulás széléről kellett talpra állítania országát, lehetőleg minél gyorsabban – a tatárok bármikor visszatérhettek (1285-ben a tatárok ismét támadást indítottak, ekkor azonban nem sikerült betörniük az ország belsejébe).

    A tatárjárás legfájóbb velejárója a hatalmas, 20-50 %- ra becsült emberveszteség volt. (Egy német évkönyv 1241-ben már lemondott a magyarokról, mondván, Magyarország 350 évi fennállás után elpusztult.) Mivel a pusztítás nem egyformán érintette az ország egyes területeit, a tatárjárás kihatott az etnikai viszonyokra is.

    A magyarság elsősorban az alföldeket és a völgyeket lakta, ezért a veszteségek főként őket érintették. Az emberveszteséget részben a bevándorlás pótolta. IV. Béla visszahívta a kunokat, akik az Alföld elpusztult vagy ritkán lakott vidékein telepedtek le (Nagykunság, Kiskunság, Temesvidék). Ekkor települtek le a jászok (alánok) is a Jászságban. Egy-két évszázad alatt mindkét nomád nép beolvadt a magyarságba. Nőtt a XIII. század eleje óta Erdélybe betelepülő vlachok száma. Az állattartó románok elsősorban a királyi erdőuradalmakban települtek le. A cseh és lengyel bevándorlás révén délebbre húzódott a szláv etnikai határ, de az ország lakosságának 70-80%-át továbbra is a magyarság alkotta.

    Ahhoz, hogy az országot romjaiból újjáépítse, IV. Béla változtatni kényszerült korábbi politikáján. Lemondott a királyi birtokállomány helyreállításáról, sőt a bárók megnyerése érdekében maga is jelentős adományokat juttatott híveinek. Az adományokat azonban katonaállításhoz és a korábban tiltott várépítéshez kötötte. Az új birtokpolitikának és a király ösztönző jellegű várépíttető tevékenységének köszönhetően tömeges várépítés indult meg.

    Gazdasági és védelmi okok miatt számos települést emelt városi rangra, s a városok kiváltságait a korábbiakhoz képest bővítette (vámmentes kereskedelem, szabad bíró- és tanácsválasztás, kőfal építése).

    Igyekezett szélesíteni, illetve erősíteni támogatói bázisát, ezért az 1267-es törvényekben megerősítette a köznemesek (korábban serviensek) Aranybullában szereplő szabadságjogait (adómentesség, bírói ítélet nélkül nem foghatók le, csak az ország védelmére kötelezthetők, birtokaikat örökíthetik).

    Az elpusztult területek benépesítését betelepítésekkel, illetve hospesek behívásával segítette.

    Külpolitikájában szakított a hagyományokkal: békés szövetségesi viszonyra törekedett Haliccsal és Lengyelországgal, melyet dinasztikus házasságokkal is megerősített (pl. egyik lányát a halicsi fejedelemhez adta feleségül). Babenberg Frigyestől harcok árán visszaszerezte a kizsarolt területeket.

    Az ország újjáépítése sikeresnek bizonyult; IV. Béla méltán nyerte el az utókortól a „második honalapító” címet.