Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Kölcsey Ferenc élete és munkássága

    I. A reformkor

    A magyar történeti köztudat így nevezi az 1830-tól 1848 már¬ciusáig tartó időszakot, mert ekkor váltak uralkodóvá a magyar politikai elit gondolkodásában a polgári átalakulás eszméi és célkitűzései, s az első tény¬leges lépések is megtörténtek elsősorban az átalakulás gazdasági feltéte¬leinek megteremtődése terén. Sajátos közép-európai helyzetünkből adódott, hogy a kor progresszív célkitűzéseinek vezető ereje nem az erőtlen és még fejletlen polgárság lett, hanem a liberális vagy kevésbé liberális köznemesség. Kisfaludyt helyezték az irodalmi élet középpontjába, s hamarosan ő lett az irodalom vezéregyénisége. Az írok jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátainak, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben. Megkezdte működését a Magyar Tudományos Akadémia. Megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház. Megalapították a Kisfaludy Társaságot. Vörösmarty asztaltársaságából alakult meg a Nemzeti Kör. A jelentősebb folyóiratok is főleg a fiatal romantikusok szerkesztették. Az ő kezükben volt a Kritikai Lapok. A reformpolitika a 40-es évek közepe táján már kezdett kifulladni. A forradalmi gondolat, a forradalmi megoldás került inkább előtérbe. Az irodalmi életben is új folyóirattípus lett kedveltté, az ún. divatlap.

    A romantikus líra

    A romantika a 19. század uralkodó stílusirányzata Európában. Magyarország a nemzeti újjászületés, a reform hazafias érzésvilágával telítődik. Zaklatottabb, nyugodtabb és diszharmonikusabb formákat keres. Kedveli a nagy ellentéteket. A középkort idézi fel, s a régi nemzeti dicsőségre hivatkozik. Az egyéni jelleget hangsúlyozza. A megkülönböztető jegyeket keresi.

    Himnusz

    1823-ban, a nemzeti újjászületés hajnalán írta a Himnuszt Kölcsey Ferenc. A címben szereplő himnusz szó a költemény műfaját is meghatározza: az ódához hasonlóan emelkedett, ünnepélyes, imádságos mű. Kölcsey a klasszicizmus korstílusából indul ki, amikor e költeményét írta. Ugyanakkor feltűnnek a műben kibontakozó, új szellemi áramlat, a romantika ismérvei: a nemzeti múlt felé fordulás, nagy ellentétek keresése, a nemzeti sajátosságok hangsúlyozása. A Himnusz a magyar nemzeti romantika korai remekműve. A vers valóban a múltat idézi fel, de közben félreérthetetlenül érezteti, hogy a múltbeli „balsors” nem ér véget. Ezért kér jobb jövőt Istentől.

    A költemény keretes szerkezetű: az első és az utolsó versszak majdnem azonos – az utolsó szakasz némi változtatással nyomatékosítva ismétli meg az első versszak fohászát. Azzal a különbséggel, hogy az első szakaszban áldást kér Istentől a költő a balsors, sújtotta magyarságra, a befejezőben pedig azt kéri, hogy szánja meg Isten a sokat szenvedett magyarokat. A kezdő és záró versszak keretébe foglalva idézi fel Kölcsey a dicsőséges múltat, majd ezzel éles ellentétben a történelmi megpróbáltatásokat. Szerkezetének belső arányaival is nyomatékosítja mondandóját a költemény: a magyarság történelmi szenvedéseit kétszer annyi versszak idézi fel, mint a dicsőség évszázadait, a honfoglalást, az Árpád-házi királyok alatti „felvirágozást”, Mátyás haditetteit. Megszólal a költeményben a nemzeti bírálat is: Kölcsey a magyarság lelkiismeretét ébreszti, s a bűntudatot szítja fel versében. Nemcsak a külső ellenség túlereje, hanem a belső széthúzása, árulása is részese volt az ország romlásának. A Himnusz a nagy ellentétek verse. Amikor a dicső múltat idézi fel, a jólét, a boldog idők jelképeként búzát és bort említ, méghozzá mint az istenek italát, a nektárt. Hadisikereink közül azt hozza fel, amely a Bécs fölött is megszerezhető erőfölényünket példázza: Mátyás „bús hadát” a fekete sereget említi, mely megszállta az osztrákok fővárosát. De ez csak egyetlen példa múltbeli sikereinkből.

    A kudarcok, vereségek hosszú sorozatát a megismétlődő „Hányszor…!” felkiáltás érzékelteti. Az Istenhez intézett könyörgést azzal teszi indokolttá, hogy sokkal-sokkal több szenvedést tud felidézni, mint jóleső emlékek. A két versszakban örömet fölidéző, négy versszakban gyászos hangulatot keltő költemény szavai külön-külön szemlélve is a költői kifejezőerő példái. A végig ünnepélyes, magasan szárnyaló himnusz még innen is tovább tudja fokozni a nemzetről adott kép siralmasságát. Megkapó a „honját a hazában” nem lelő üldözött magyarok, a bujdosók és száműzöttek ábrázolása. Egymás mellé helyezett, kiáltó ellentétek érzékeltetik a nép hányattatását: „Bércre hág, és völgybe száll.” A „bú s kétség”, a „vérözön” és a „lángtenger” a teljes kiúttalanságot, bekerítettséget jelzi a „mellette”, „lábainál” és „felette” helyhatározókkal. Éles ellentéteit még tovább fokozza a költemény: vár helyett kőhalom, kedv s öröm helyett halálhörgés, siralom zajlik az országban. Remény sincs a jobbulásra. Mély reménytelenségből csak isteni segítséggel lehet kijutni; ezért ismétlődik meg még nagyobb nyomatékkal az első versszak fohásza, most már a kínok „tengerét” idézve föl.

    Hazánk történelmi megpróbáltatásainak nagyságát emeli ki a költői túlzás, hogy ez a nép már nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is megbűnhődte. A vers jellegzetesen romantikus vonása a múltba fordulás, a vonzó és elrettentő középkori példák felmutatása, jó és rossz ellentétének kiélezése és a szenvedélyes hanghordozás.

    A hatalmas ívű költemény Erkel Ferenc megzenésítésében vált nemzeti himnuszunkká.

    Huszt

    A Huszt romantikusra színezett elbeszélését és valóságos drámai jelenetet sűrít a disztichonokban írt klasszikus epigramma-formában. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól elő-előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óra és a sírból kilépő, a kései vándort megszólító „lebegő rémalak” a romantika kelléktárából való, s mindez kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata, melankóliával vegyülő tanításának szigora a már szállóigévé lett parancsban összegeződik: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

    Zrínyi dala

    Zrínyi dala a hazafiúi keserűség és indulatos vád egyik leghatásosabb költeménye. Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére belső dialógus lép. 1830. júliusában írta, eredeti címe: Szobránci dal. A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lelkéből fakadnak ki. A páratlan strófákban kérdések, a párosokban az elutasító, tagadó válaszok hangzanak el. A Vándor egy messzi földről idevetődött idegen, aki a magyarságot csak régi nagyságának, dicső hőstetteinek híréből ismeri, s most szeretné azonosítani lelkében az elképzelteket a valósággal. A Vándor keresi a régiek legendás honszerelmét, a szép házat, az önfeláldozó hősök harcainak színterét. A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak, leverőek. Az utolsó versszak összegzése megborzongató, a dicső nép halott. E strófa mondatainak grammatikai tartalmán túl a nemzethalál víziójának döbbenetét sugallja a görög sírfeliratokból ismert megszólítás is : “Vándor, állj meg!”

    Zrínyi második éneke

    A legpesszimistább műve ez a költőnek. Lírai dialógus: szükséges leszögezni, hogy a külső meghasonlott tépettségét, ellentmondások között hányódó érzelmeit vetíti ki. Az első strófa fohásszal indul, és fohásszal végződik. Ebbe a keretbe helyezi a költő a szenvedő haza megszemélyesített képét, mely a továbbiakban az anya képével nemesül. A végveszély, mellyel szemben a haza védtelen, a halmozott metaforák nem konkretizálják, csak a szenvedés mértéktelen kínját érzékeltetik. A második szakaszban a – a Sors válasza – megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét. Ennek a strófának érzelmi megrendülése, belső izgatottsága alig tér el az elsőétől. A harmadik versszak a szánalomkérés indoklásában visszautal a második strófa kezdő sorára, de a további mentegetőzés helyett vád erősödik fel. s most az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul. A strófát záró két sorban ott remeg a jövőre vonatkozó halvány remény. A negyedik versszak kemény, megváltoztathatatlan ítéletet kimondó tőmondata elsöpör mindenféle reménykedést: a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A záró szakasz annyi megrendült meghatottságot, gyöngéd szeretetet és szépséget sugároz, hogy a vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik. Ezen a földön az öröm és a boldogság lehetősége csak a magyarság eltűnésével teremtődik meg.

    Parainesis

    Utolsó éveinek legkiválóbb alkotása, a magyar próza klasszikus remeke. Az ifjúság iránti szeretete és felelősségtudata íratta meg vele. Az alig 40 lapos könyvecske legfőbb tanítása, hogy az ember a közösségé, nem önmagáé. Történelemszemlélete nemzet és emberiség végtelen haladásának elképzelésére épül, s ennek rendeli alá az egyének életét. Figyelmezteti ifjú olvasóját, hogy felnőtt korában sok csalódásban lesz része, de illúziói szertefoszlása ellenére se veszítse el szilárd meggyőződését az erényben. A Parainesis ezt az erkölcsi ideált, a „rény” tartalmát fejti ki a továbbiakban. Ezután érkezik el a mű központi kérdéséhet, az emberiség és a haza szeretetéhez. Kölcsey a magyar ifjúságot a közösség szolgálatára kívánja felkészíteni. A közéleti szereplés nélkülözhetetlen feltétele a szónoklat. A szónok leglényegesebb eszköze az anyanyelv tökéletes ismerete. A műveltség legfőbb forrásai a könyvek, ezért kötelező és szükséges az olvasás. Az egyéni fejlődés csúcsa, a legmagasabb fokú tevékenység a könyvek írása, de az írótól (szónoktól): erő, tapasztalás, tudomány kell hozzá.

    Kölcsey helye a magyar irodalomban

    (Kazinczy és Kölcsey kapcsolata)

    Kölcsey szembefordult Debrecennel, s mindenestül Kazinczy oldalára állt. Kazinczy példájára és ösztönzésére elsajátította, és magáénak vallotta a klasszicista esztétikát. Lelkes híve lett a nyelvújításnak. Bár nem alkotott új szavakat, elsősorban a neológia újfajta stílusa, költői nyelve, ízlése vonzotta. Ebben az időben lépett az irodalmi nyilvánosság elé. A Felelet megjelent a szerzők akarata ellenére, s ez Kölcseynek igen sok ellenséget szerzett. A legtöbb ellenérzést a két recenzió, a Csokonai- és Berzsenyi-bírálat váltotta ki. Kölcsey és Kazinczy szoros szövetségének ez vetett véget. Bár a barátság nem szakadt meg, csupán elhidegült. Ennek oka az a fordulat volt, mely ez idő tájt Kölcsey gondolkodásában, irodalmi nézeteiben, ízlésében bekövetkezett: a korábban a nyelvújítás mellett legharcosabban kiálló művész eljutott a neologizmus tagadásáig. Kölcsey szerint Kazinczy vétett maga ellen, mikor csupán fordító lett, mert a publikum már nem a fordításokat keresi.

    A világnézeti-esztétikai változások, vajúdások tetten érhető ebben az időszakban lírai költészetében is: a korábbi panaszos-érzelmes-fájdalmas líraiságról most szeretne áttérni valami újra, a könnyedebb dalformára, s érdeklődése a magyar népdal felé fordult.

    Kölcsey bár nem utánozni akarta a népdalt, hanem megnemesíteni, a népköltészet, mint a magas irodalom forrása felé fordulás kétségkívül romantikus jellegzetesség.

    Szerző: Bogos Bettina