Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat elemzés II.

    Kosztolányi Dezső a homo aestheticus. Miért aestheticus? Mert verseiben fontosnak tartotta az esztétikumot, a szépséget. Ragaszkodott az eredetiséghez, az alkotás függetlenségét hirdette, elzárkózott a politikától. Kortársai, a nyugatosok közül elsősorban rendkívüli virtuóz eleganciájával tűnt ki. A szegény kisgyermek panaszaitól a Számadásig mindenhol megfigyelhető a könnyed verselés, a bámulatos és bravúros rímek, vagy ahogy Ady fogalmazott verselése “perzsa bőségű” volt.

    Kosztolányi legutolsó, 1935 – ös Szeptemberi áhítat című versét a kései szerelem miatti eufórikus állapotban írta. Betegségének utolsó szakaszában ismerte meg Radákovich Máriát, aki utolsó 15 hónapjára a mennyei boldogságot jelentette számára. A halál érezhető közelsége az életért, a meg nem ismételhetőt csodáért való rajongást vált ki Kosztolányiból, aki önfeledten tesz vallomást az élet minden kis részletének csodájáról. Ezen legutolsó költeménye elvarázsolt ámulattal mesél az élet varázslatairól. A vers születésekor már túl volt néhány műtéten, de az ebből fakadó bizakodáson kívül utolsó nagy szerelmi élménye is beleszövődött a versbe.
    A költemény egy invokációval indul. A vers soraiban a múlt himnuszait idézve a naphoz fordul imádságával. A költő a “roppant napvilághoz” szól, halála előtt, utoljára emelje fel magához, a halál fölé; hiszen erre minden joga megvan – “…még sok hívő száj büszkén emleget / s nők sem vihognak a hátam megett.”. Nem kíván ő semmi különlegeset csak “csak a semmiség előtt újra lenni” és hinni “az élet örök kincsében”. Abban a kincsben, ami a Boldog, szomorú dal című versében még nem volt meg (“nincs meg a kincs, mire vágytam”). Reményét ugyanaz táplálja, ami a természetet is megtermékenyíti: az éltető napsugár. A “szeptemberi nap”, ami mégis más, mint a nyári napsütés, mert az őszi köd és szél fonja körül, és már nem önmagát jelenti, hanem valamit, ami volt, vagy talán még mindig van, de hamarosan el, kell múlnia.

    A költemény további része a Kosztolányi számára újra kiviruló világ szépségeit mutatja be. A költői képzelet a “csodák” birodalmának négy különböző tartományába (természet, gyermekkor, köznapi lét, világegyetem) hatol be a vers. Az első állomása természet, a növény-, és állatvilág. Ezt a természetet Kosztolányi nem egy idilli kertnek, nem egzotikus esőerdőnek mutatja be, hanem “csak” egy átlagos, hétköznapi kiskert szépségeit írja le: dinnye, virág, darázs, szőlő. De e négy apró mozzanat ebben az impresszionista képben olyan önfeledten sugározza a létezés örömét, hogy a “boldogságtól elnémul a szóló”. Ezt a képet nyomatékosítják még az élet vidámságát érzékeltető rímek is, különösen a versszak végén a két “kancsal” rím: “szőlő – szóló”.

    Második állomás a “gyermek-ország”, a “régen elsüllyesztett mennyország” világa. A finom, pontos részletek nem is bizonytalanítanak: a kép hiteles, személyes élményeken alapul. A kerti aranytál, a csillagokról hulló aranypor, a napot temető árnyék éppoly valóságos, mint az ebéd, az uzsonna, a virágkötözés, a felnőttek érthetetlen beszéde vagy a zongora hangja. A megjelenő csodás ország az el-nem-múló vendégséggel egy boldog aranykort idéz.

    A naiv áhítatba hasít bele a vers közepén elhelyezett felkiáltás: “Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, / a fájdalom, a koldus gúnya is,…”. Ez adja az egész műnek a kulcsát. A halál közelségének érzése mindent; a jót és a rosszat egyaránt jóvá, a szépet és csúnyát egyaránt széppé varázsol. Az élet a halállal szemben – bármilyen is valójában -, csak szép lehet. Kosztolányi a hirtelen rászakadt csodában boldogan fedezi fel régen semmitmondó, legközönségesebb tárgyait: a kis templomot, a “szegényen és hiába” dolgozó vargát, a “feketén zuhogó” esőt, a készülődést a télre.

    “Az ámulattól szinte az égig érek”- vallja a csodák birodalmában bolyongó költő, s már lendül is át a negyedik tartományba, a világegyetem kozmikus titkai közé. S itt, a “kisikált sárgaréz-edényként” ragyogó csillagok, a kifényesített égbolt, a világűr végtelenségében feltör az egyetlen fontos gondolat, az eddig emlékekbe és látomásokba fojtott emberi tartalom: az életszeretet ünnepélyes himnusza. A szépségek bűvöletében váratlanul visszatér a jelenbe, a szeptemberi estébe, s ijedten kap élete után: “Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éljen és homályon át.”

    Ez a vers volt tehát Kosztolányi költészetének zárása, koronája. A “szegény kisgyermek” gyermeki látásmódjától kezdve a “bús férfi” kicsit felvilágosultabb világképén keresztül, a Számadás ciklus halál előtti életörömöket felsorakoztató gondolataiig Kosztolányi sok maradandót, és a magyar irodalomban történelmit alakított. Mégis azt mondhatjuk, hogy a Szeptemberi áhítattal ami “csupán” hátrahagyott versei között szerepel, költészete a legnagyobb értékeket védelmező humanista művészet csúcsaira érkezett.

    Szerző: Szende Viktor