Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Petőfi Sándor – Művei

    Népies költemények

    A borozó (1842)Petőfi első nyomtatásban megjelent verse. A bordal műfaja a rokokón keresztül került be a romantikus költészetbe. A bordal látszólagos könnyedsége, hetyke és kihívó hangja mögött az élet megpróbáltatásaitól és az elmúlástól való félelem áll, s ezt legyőzni segít a bor okozta mámor.

    Befordúltam a konyhára… (1843)A leghíresebb magyar helyzetdal. A banális alaphelyzetet humorossá színezi a szándékoltan körülményes, késleltető előadásmód, az önmagát ismételten helyesbítő („rágyujtottam” „azaz rágyujtottam volna” „nem is mentem én a végett”) elbeszélő átlátszó tettetése. Mihelyt kiderül a bonyodalom tulajdonképpeni oka, már véget is ér a költemény lezárja az alaphelyzetet „megvilágító” ellentét: „Égő pipám kialudott, / Alvó szívem meggyúladott.”

    A szerelem, a szerelem… (1843) valójában a szerelmi költészet legősibb formájához nyúl vissza, a gyűlölök és szeretek kínjait fogalmazza meg a naiv tudat szintjén, lebontva mindennapi szituációkra.

    A virágnak megtiltani nem lehet… (1843) a szerelmi érzés bizonytalanságát, illetve a bizonyosság utáni vágyat alapvető természeti metaforikával, természetes hangnemben és tudatimitációval fogalmazza meg.

    Megy a juhász szamáron… (1844) Lélektani állapotrajzként hat. A történet „in medias res” kezdődik: a juhászlegény már tud kedvese haláláról, mi csak később értesülünk róla. Csupán egy meglehetősen igénytelen, fokozásos ellentét jelzi a baljós hátteret. Az igeidők ismételt váltása mozgalmassá teszi az előadást; gyors fordulatok egymásutánjában villan fel előbb a hírvétel előtti idillszerű állapot, majd a babájának haldoklásáról szóló hír és a juhász kétségbeesett hajszája hazafelé, azután a bajt mintegy tetéző késedelme és a poénnak is beillő tragikomikus gesztus a vers végén a tehetetlen keserűség érthető és ugyanakkor értelmetlen lecsapódása. Maga Petőfi néprománcnak nevezte verse műfaját, de zsánerképnek is felfogható, illetve olyan népdalnak, amely életképre épül. A népköltészet személytelen személyességével vonja be a hallgatót (az olvasót) a juhászlegény tökéletes kiszolgáltatottságának átélésébe, a lehető legköznapibb tragédia elviselésének gyötrelmébe.

    Temetésre szól az ének… (1844) A nyitó képből akár életkép is kikerekedhetne, de Petőfi rövidre zárja: a külső esemény csupán alkalom, illetve vonatkozási pont a belső lélekállapot jellemzésére. Egyetlen, a szituációból kibontott ellentét uralja a kétszakaszos verset: a megnyilatkozó magányát teszi hangsúlyossá a halottat gyászoló sokaság. A versre jellemző: tömörség, egyszerűség, kerekség s gyöngéd hangulat. A Temetésre szól az ének… sok tekintetben elüt a népdalok átlagától. Az ismétlések és ellentétek játéka révén – (kanonizált értékrend és az egyéni érzésvilág összeütköztetésére, ellentétére épül: boldogság – boldogtalanság, öröm – sírás, élet – halál) – az a benyomás támad az olvasóban, hogy a vers mintegy szeme előtt formálódik meg, a meghatározó gondolatot fokozatosan, kialakulásának folyamatában állítja elő. A megjelenített helyzet és lélekállapot nemcsak általános érvényű, hanem egyszersmind jelen idejű és folyamatszerű is. Elevenségét és frissességét ez magyarázza.

    Családi költemények

    Egy estém otthon (1844) lírai életkép, a lírai természetesség és közvetlenség egyik csúcspontja Petőfi költészetében. A költő megjeleníti a versben a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét. A műben szereplő csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés pedig felvillantja apa és fia ellentmondásos kapcsolatát, a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. Az apa igyekszik viccelődni fia foglalkozásán, de szemében e mesterség “…nagy szálka még…”. Petőfi pedig igyekszik mosolyogni apja megjegyzésein, de fáj neki a “jó öreg” műveletlensége, hogy igazából azt sem tudja, mi a különbség színész és a bohóc között. A vers utolsó három versszaka az apa és az anya viselkedésének különbségére világít rá. Az anya nem bírálja, hanem kedvesen kérdezősködik, s ez Petőfinek oly jól esik, ebből érzi igazán az anyai gondoskodást és szeretetet. E versben tehát szemben áll a művelt költő és a falusi mészáros, valamint a “jó öreg” és a “legszeretőbb anya”.

    Szülőimhez (1844) című versben már nem oly éles ez az ellentét, de azért igen jellemző motívumok jelennek meg benne a szülők igényszintjét illetően. Petőfi leírja, ha gazdag lenne – egyebek között – megoldaná, hogy apjának borospincéje legyen, anyja pedig kocsival járhasson misére. Ebben a műben megjelenik még a költő testvére iránt érzett szeretete is, hiszen István öccsét is meg akarja örvendeztetni azzal, amire vágyik: jó paripákkal.

    István öcsémhez (1844) című költői levélben megfogalmazódik Petőfi szeretete és bizalma testvére iránt, hiszen gondjaira bízza benne a megfáradt szülőket.

    Tájköltemények

    Az alföld (1844) – szabadság, otthonosság jelképe. A szövegben egyértelmű utalás van arra, hogy képzeletben idézi meg a szeretett tájat, „gondolatban”, a „felhők közeléből” tekint végig a Dunától a Tiszáig terjedő rónaságon. Jóllehet itt nem merül fel a hazai tájnak és a „nagy városi élet örökös zajá”-nak olyasfajta szembeállítása, mint a jóval későbbi Kiskunság című versében, de a távolság is szerepet játszhatott abban, hogy a megjelenő táj idillszerű ábrázolást kap. Bár voltak irodalmi előzményei az Alföld rokonszenvező beállításának, Petőfinél válik jelképpé, nemcsak szép magyar tájjá, hanem az ismerős, a betekinthető természeti környezetté: az élet otthonává, s mert semmi sem korlátozza a tekintetet, egyszersmind a szabadság jelképévé is (metafora használattal: börtön, sas, végtelen). A kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír). Az ábrázolási módszer a tájleíró versekben a lírai realizmus. Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikro jelenségekig jut el. Maga Petőfi is kiemelt jelentőséget tulajdonított költeményének. Jókai Mór pedig első regénye, a Hétköznapok (1846) mottójául választotta az utolsó versszak első sorát.

    A Téli világ (1845) az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én-világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.

    A Tisza (1847) – radikalizmus, forradalom jelképe. A versben benne van a költészet két nagy lehetősége: a csend és a hangerő, a két szélsőség, ami felé lejt vagy emelkedik minden költészet. Benne van a csendes Tisza szelídsége, s a vad, őrjöngő, tomboló Tisza. A Tisza éppen tombolásában boldog; a düh-boldogság, a harag-ujjongás páratlan lélektani képe mutatkozik meg. Az utolsó két versszakban a világot rázó szembeszegülés szólal meg, ahogy máshol a szélvész, vihar, tűz és vér minduntalan visszatérő képeiben. Nem elég azonban az ellenszegülő temperamentum, nem elég a fiatalság lángoló nyugtalansága, kell ide még valami, a korszak: 1848 európai forradalomsorozata. Jelen van itt mély, ösztöni alapja mindannak, amit Petőfiről, a forradalmárról tudunk.

    A puszta, télen (1848)– királyellenesség hordozója. A versben a lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása van jelen. A puszta télen c. nagy leíró versében a tréfás-mesélgető hangvétel forrása a beszédhelyzet: mintha a védett szoba melegében szólna a beszélő az ellenséges, hideg télről. A téli világot negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát. A tél a teljes hiány világa. Az emberi tevékenység is lelassul. A nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Ember és környezet tökéletesen összehangolt ritmusának kivételes erejű költői ábrázolása a béres ráérős részletezéssel bemutatott pipára gyújtása (5. versszak). A statikus nyugalom képeit váltja az elszabadult természeti erők kavargása, tombolása (7. szakasz). Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség (8. szakasz).
    A tél a körforgásszerű lét legmélyebb pontjának mutatkozik. Csak a zárlat politikai mellékjelentése utal arra, hogy a körforgás a természeti létezés szintjén érvényes, a társadalmi létezés célelvű, előrehaladó folyamat. S éppen a politikai mellékjelentés győzhet meg arról, hogy a tél fontos jelkép Petőfi költői világában: benne összegeződik mindaz a démonikus erő, ami a bensőséges, derűs emberi életet veszélyezteti.

    Kiskunság (1848) Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848. máj-jún.) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kurdarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.

    Elbeszélő költemények

    A helység kalapácsa (1844) komikus eposz. A magyar romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálja. A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé (a vígeposz műfaji kellékei éppúgy adottak, mint a hősi eposzé), hanem a költészetnek romantikus, ünnepélyes, „vasárnapi” értelmezését is. Céltábla lehetett a korabeli novellák életidegensége, a vasárnapi parasztok mesterkélt idillje is. A komikum forrása, hogy egy fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendel a kicsinyes tárgyhoz. Kedvelt fogása a megfordítás; pl. az első énekben a színhely: templom, eposzhoz méltó, tehát középület, hogy azután a második énekben az újabb színhely (a kocsma) mint középület eposzhoz méltónak nyilváníttassék.

    János vitéz (1844) A János vitéz társadalmi, szociológiai szempontból a juhászbojtárból tündérkirállyá váló hős alakjával a nép felemelkedéséről, annak lehetőségeiről, vágyairól szól. A személyiség szempontjából a romantika alapkérdéseit veti föl, a személyiség kiteljesedésének lehetőségeit, a boldogság elérésének módjait veszi sorra. A romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. Kukorica Jancsi már sokban emlékeztet a romantikus hősre, aki környezetéhez képest magasabb rendű, azzal állandó feszültségben él, s abból kifelé, valamely jobb környezet létrehozására törekszik. Nagy kérdés, hogy milyen mélységet kaphat e magatartás megjelenítése a csodás fikció többszörös áttételén keresztül, s hogy a közvetlen meseszerűség a líra és epika határán mozgó, de a lírához közelítő Petőfi számára mennyire jelenthetett megoldást. A mese alapvető konvenciói közé tartozik ugyanis, hogy a hős értékei egyértelműek, jellemvonásai állandóak, így a konfliktus mindenkor az átmenetinek és leküzdhetőnek bizonyuló külső körülmények, vészhelyzetek hatására következik be.

    Ugyanakkor a mesének csak előnyére válik a magasabbra törő költői ambíció. A műnek előkészítő szerepe van Arany János Toldiját illetően. A János vitézben egyrészt nagy szerep jut a mese világától idegen, valószerű életképnek (a Jancsi falujában játszódó jelenetekben) és a komikusan képtelen kalandoknak (a huszárok fantasztikus útját és a francia udvart elbeszélő részekben), másrészt a jellegzetes mesealakok a megszokottnál összetettebb szerepet kapnak (az óriások egyszerre töltik be az ellenség, a segítő-adományozó s végül az útbaigazító funkcióját).

    A mű a bűn és bűnhődés motívumával indul. A bűn feloldása, a jóvátétel a zsiványok tanyájának felgyújtása, ahol a lángok a lelki megtisztulást is jelképezik. Jancsi előtt a boldogságkeresés különböző lehetőségei nyílnak meg: a pénz, gazdagság (zsiványok tanyája), szerelem (a felkínálkozó szerelem – francia királykisasszony), a hatalom (a francia király felajánlja fele királyságát). A kiteljesedés csak a becsület és kitartás révén érhető el, s a boldogságot a kölcsönös szerelem jelképezi, illetve adhatja meg.

    Tehát János vitéznek nemcsak erejét, bátorságát és eszességét igénylő próbatételeket kell kiállnia, hanem a népmesékben igen ritka erkölcsieket is. Tündérország idillje is a köznapi világ kilátástalanságára irányítja a figyelmet, nem beszélve arról, hogy János öngyilkosként indul neki a tónak, végül azonban teljes boldogsággal ér véget a mese.

    A műfaj elbeszélő költemény, korabeli elnevezéssel költői beszély, mely az epika próbatételes változatához kapcsolódik. Funkcióját tekintve népi eposz. Verselése felező tizenkettes, mely ettől kezdve válik meghatározóvá az addig uralkodó hexameter helyett.

    Az apostol (1848) Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter – XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás.

    Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció. Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei (szőlőszem példázat). Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja.

    Háttér: Petőfi júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jellasics támadása.

    Műfaj: elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.

    Verselés: szabad versbe átjátszó jambikus lejtésű sorok.

    Szerkezet: in medias res kezdés.

    1–4. ének: esti jelenet a család körében

    5–14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza

    15–19. ének: a jelen.

    20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.

    Az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatásával kezdődik, majd a múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődés történetének” életképszerű elbeszélése következik. Az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. A költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak. Szilveszter szentimentális ember, akinek minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos. Magánya legalább annyira vállalt, mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével.

    Az apostol legfontosabb eszmei problémái:

    1.) Az ember és polgár viszonya:

    A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is. Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhen halni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.

    2.) A világ boldogításának lehetőségei:

    Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez:

    Az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői a kiválasztottak.

    A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.

    Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.

    3.) Egyén és közösség viszonya:

    A nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.

    4.) Az isten-probléma:

    Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az istent a királlyal azonosítja.

    Útirajzok

    Úti jegyzetek (1845), Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847) kiemelkedő, elismert darabjai a magyar prózaművészetnek. A két mű sok tekintetben hasonló: mindkettő felvidéki utazáshoz kapcsolódik, mindkettő fokozottan személyes jellegű írás, mindkettőt a sajtó számára, a megjelenés szándékával írta Petőfi, s mindkettő nem sokkal az utazások után, a jelen idejűség benyomását keltve meg is jelent.

    Ars poetica

    A természet vadvirága (1844) az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a „vad” jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is. A vers 1844 decemberében jelent meg a Pesti Divatlapban, a következő megjegyzés kíséretében: „Dardanus-féle kritikusaimhoz”. Az Életképek egyik korábbi számában ugyanis ezen az álnéven jelent meg éles támadás Petőfi (és követői) „durva, parlagi” nyelve, „botrányos” kifejezései ellen, őt magát pedig a cikk „verébfi”-nek titulálja. A természet vadvirága hasonló hangnemben válaszol a támadásra, s intonációja indulatosságával megerősíteni látszik a kritika megállapításait. Lényegében ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint A helység kalapácsa: az életszerű, természetes, „korláttalan” költészet eszményét állítja szembe az élettelen, mesterkélt, „kényes” irodalmisággal.

    Dalaim (1846) az első költői korszakra vonatkozik. Ez is ars poetica, jóllehet „seregszemlének” tűnik fel inkább. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát. Lényeges különbség A természet vadvirágához képest, hogy már elismeri a teremtő képzelet jelentőségét. Az első versszakban jellemzett daltípus a romantikus költészeteszményt valósítja meg: „Az elsötétedett / Nap mellett elsuhan, (…) / És az én képzetem / Még ekkor sem pihen, / Hanem a legfelső / Csillagzaton terem, / S ott, hol már megszünik / Az isten világa, / Új világot alkot / Mindenhatósága ”. E költői program nem új a magyar irodalomban sem, elsőként Csokonai kései ódája, A Magánossághoz fogalmazta meg s Vörösmarty emelte költészete alapelvévé. Petőfi már az ő eredményeikhez kapcsolódott. A vers végén feltűnik nép szabadságvágya. A rabláncot nem rágja le a rozsda, azt le kell tépni: itt rejtetten érezhető a forradalmi vágy.

    A XIX. század költői (1847) A költő váteszszerepet vállal; népének költő-apostola. Témája: mit jelent a XIX. sz-ban költőnek lenni. Ne írjon verset az, aki saját lelki jelenségein nem tud felülemelkedni – a népnek most nem ilyen költőkre van szüksége. A költő Isten küldötte. Elutasítja a hivatalos irodalom képviselőjének megalkuvó magatartását és az egyéni érdekek hangoztatását; elítéli a csak önmagukról író én-költőket. Cél: a valóság megszépítése helyett a tömegek nevében leleplezi a kizsákmányolást, a nyomort. Forradalom célja: kizsákmányolás megszüntetése és jogi egyenlőség megteremtése. A befejező képben megjelenik a gondolat, hogy a harc áldozatokat is követel. Az „igéret földjé”-nek jellemzőit Petőfi egyetlen egyszer adta meg: A XIX. század költői ötödik versszakában: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…”. Itt az elérendő célok között a korabeli magyar állapotokhoz képest páratlanul radikális gondolatot találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, hogy szándékai szerint milyen messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. Ám amennyire radikális, annyira utópikus is e célkitűzés. A „jók és gonoszak” ellentéte nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatóság (az olvasó) kikkel azonosulhat. A XIX. század költői több szempontból eltér a legjellemzőbb jövendölés-versektől. Itt kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvő részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák. A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt. A vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek A XIX. század költői esetében a költői feladat értelmezése és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye.

    Az apostol (1848) lsd: elbeszélő költemények

    Új utak keresése (válságkorszak)

    Felhők (1845-1846) Petőfi életének és életművének legmélyebb válsága ez az időszak, melynek hátterében az erősödő kritikai támadások, fokozódó elszigeteltség-érzet állnak. A ciklus hatvanhat, többnyire rövid, négy-nyolcsoros versből áll. Hangulati, világképi előzményei Heine profanizáló lázadása és Byron világfájdalma, de azok epikus, illetve poénra élezett előadásmódjával szemben metaforikus, illetve a csattanót átértelmező eljárással él. Alaphangulata egységes, az általános értékvesztésből következő világfájdalom és világuntság hatja át a darabokat. A hangnem elégikus, a műfaj epigramma. Éppúgy, mint a két korábbi szerelmi versfüzért, ezt is egyetlen alapvető lélekállapot teszi hangulatában és szemléletében egységessé. Mivel itt az egyes versek a töredékesség, vázlatosság benyomását keltik, még nagyobb az egymásra utaló szerepük. Az emberi lét statikus értelmezése jellemzi a Felhőket is, néhány ponton azonban sikerül meghaladnia a korábbi alkotások művészi világképét. A korábbi csalódások didaktikus és szenvelgő előadása után itt szokatlanul érzékletes erővel fejeződik ki a válságba került lélek meghasonlottsága és tanácstalansága. A képi megfelelések és az asszociatív kapcsolatok egyaránt a hasonlított fogalmak (bánat, öröm, barátság, emlékezet stb.) értékcsökkenését fejezik ki. A ciklus a költészet megújítására tett kísérlet és útkeresés is. Petőfi a népdalt, mint esztétikai forrást kimerítette (gondolati és formai harmónia, nyelvi egyszerűsödés és egyszerűsítés), s most előtérbe kerül a metaforikusság, azaz a szavak jelentésének feldúsítása, a harmonikus forma megbontása. Ezt példázzák a váltakozó hosszúságú sorok, a szabálytalan rímszerkezetek, a váltakozó sormetszetek. A verselésben az ütemhangsúlyos helyett a jambikus lejtés kerül előtérbe.

    Szerelmi költemények

    Fa leszek, ha…(1845) Népies műdal. A Bertához írott verseket a népköltészetből átvett metaforák, a népdalok friss és üde hangvétele jellemzi. A vers metaforái (pl. fa, virág, harmat, csillag, napsugár, mennyország, pokol), amelyek a megszólított nőre vonatkoznak, a romantikus költői lélek kifejezői. A szöveg poétikai és szerkezetbeli megformálásából a népköltészetnél tudatosabb alkotásmódra következtethetünk.

    Reszket a bokor, mert… (1846) szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, illetve a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Még Júliával kötött házasságuk előtt írta. Ekkor még tele van bizonytalansággal, mert nem biztos Júlia érzelmeiben. Ennek a versnek a hangulata mégsem szomorú, inkább nyugodt. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).

    Egy gondolat bánt engemet… (1846) Petőfi legnépszerűbb jövendölés-verse, amelynek hitelét a költő személyes sorsa, mártírhalála látszott megpecsételni. A zaklatott lélekállapotot lendületesen visszaadó rapszódia rendkívül feszes logikai ívre épül: a prózai halál elhárítása a fenséges halál áhítása, ennek pontosítása: elesni a szabadságküzdelem végső ütközetében, a cél nagysága minősíti az áldozatot is. A megnyilatkozó választja halálát, a szabadságért elszenvedett áldozatot.

    Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847) szervező ellentéte a magánélet nyugodtsága, boldogsága és a világtörténelmi látomás mozgalmas, ellentmondásos vérpanorámája. A látomást kiváltó élmény a könyv, a szabadságháborúk története. Az apokaliptikus látomás a szabadság kivívásáért folyik, bár Petőfi nem járja körül a fogalmat, a kontextusból következően nem elsősorban a politikai, hanem a társadalmi szabadságról van szó, mely egyúttal a szabadság paradoxonjaként a társadalmi egyenlőséget hozza el.

    Szeptember végén (1847) a magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban. Ifjú házasként, a földerengő ősz melankóliájában a szerelem legkonvencionálisabb kétségeit szólaltatja meg: „Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre / Könnyezve borítasz-e szemfödelet? / S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”. A szerelem és halál játékát a normális élet fölvirágozatlan napi tényeként, fogalmaival éli át, válik megrendítővé. A szokásos élet gesztusaival emeli a jelképiség magasságába, az örök emberi dolgok magasába. Mert voltaképp nem is csak a szerelemről van itt már szó, hanem minden emberi dolgok múlandóságáról. Petőfi szerelmi költészetének újszerűsége éppen ebben rejlik: az itt a szerelem, ami a mindennapi életben is, jelentős összetevője, de csupán része az életnek. A fölfokozott dallam az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.

    Minek nevezzelek? (1848) a szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.

    Forradalmi látomásköltészet

    Levél Várady Antalhoz (1846) – a fordulat verse. Itt jelenik meg először a forradalmi látomásköltészet alapgondolata. Az episztola, bár tematikailag a legkötetlenebb műfaj, mindig egy központi gondolat köré szerveződik. A közvetlen baráti hangnem, a látszólag csapongó gondolatok rendkívül következetesen és logikusan vezetnek el a műszervező bölcseleti elvhez, a boldogság kérdéséhez. A személyes boldogságkeresés és hasznosság problémája után az emberiség boldogulásának látomásáig jutunk el. A zárlat víziója a vízözön analógiájára a vérözön által megtisztult világ képét tárja elénk, melyben megvalósulhat a legfőbb érték, a boldogság. Petőfi nem írja körül ennek tartalmát, az egyetlen értelmező mozzanat az isteni parancs, mely szerint hasonlatossá kell válnunk a teremtőhöz, s ez fogja a végső állapotot hordozni. A szabadság kérdése alárendelődik a boldogságnak. Petőfi elhelyezi versét az életműben is, a Felhők-ciklus után a kiábrándultság verseit követően nyit új szakaszt ezzel a művével.

    Egy gondolat bánt engemet… (1846) lsd: szerelmi költészet

    A XIX. század költői (1847) lsd: Ars poetica

    Nemzeti dal (1848) 1848. március 13-án írta, eredetileg arra a népgyűlésre, melyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak, a bécsi forradalom hírére 14-én Petőfiék cselekvésre szánták el magukat. Másnap reggel a Pilvax kávéházban olvasta fel, s ezzel a Nemzeti dal elindult hódító útjára. A versszakok törzse és refrénje úgy áll egymással szemben, mint a személyes felkiáltás és a közösség visszhangja: százezrek egyetértése a felhívó szózattal. (Tudatos szándéka a költőnek, így is szavalta-szavaltatta a forradalmi napokban.) Ahogy korábban Az itélet című versben, itt is személycsere történik: a többes szám második személyt többes szám első személy váltja fel. A felszólítás hatásosságát cél és érvelés nagyfokú egyszerűsítése révén éri el. A Himnusz és a Szózat történeti példáit nem töri meg, múlt és jelen elementáris erejű szembeállításával (a rabság és szabadság ellentétével) mozgósít a jövőre. S „nemzeti” a dal, hiszen egy új életre, öntudatra ébredt közösség első önkifejezése, önmegnyilvánulása: a politikailag csak most formálódó, nemzetté csak válni készülő nép nevében szól.

    Az apostol (1848) lsd: elbeszélő költemények

    A szabadságharc versei

    Csatadal, és Csatában (1848) Mindkét dal célja a csatára hívás, a lelkesítés. Rövid, tömör fogalmazás jellemző. A költő sem marad ki a harcból, részt vesz benne, akár az életét is feláldozza. Érzékletesen festi le a harcteret hangulatfestő, hangutánzó szavakkal, kifejezésekkel. Végig sűrűn ismétlődik az Előre! parancs, amit a Csatában c. vers végén az Utánam! vált fel, jelezve a költő jelenlétét, áldozatvállalását.

    Európa csendes, ujra csendes…(1849) című költeményben a konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.

    Pacsírtaszót hallok megint…(1849) A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. A költő szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom. A háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe. A költőietlen jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre utalnak.

    Szörnyű idő…(1849) Utolsó fennmaradt költeménye a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi látomásos és a hazai életet-gondokat leíró költészet. A Szörnyű idő… egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A magyarságot sújtó végzet felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az emberi világrendet. Előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az Előszót, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.

    Levelezés Arany Jánossal

    Petőfi Sándor és Arany János levelezése 1847-től 1849-ig (Petőfi haláláig) tartott. A levelek hangja elejétől végéig közvetlen, baráti hangú. Ez a magyar irodalom legszebb költői levelezése. Az első levelet a Toldi elolvasása ihlette. Petőfi elismeréssel köszöntötte Arany Jánost, a mű elolvasása kapcsán. Arany természetesen hírből ismerte Petőfit, s az, hogy az ifjú zseni a barátságát kínálta, talán a szürke hétköznapokból való kiemelkedés vágyát ébreszthette fel a szalontai jegyző szívében. Barátságuk kezdeményezője Petőfi volt, ő szabta meg később is érintkezésük fő vonalát, s kezdetben leveleik hangnemét is. Később aztán a heves ifjú költő alkalmazkodott a szelídebb, emberséges, ellenséget magának soha nem szerző Aranyhoz, s viszonyuk így egyre szorosabbá, s családiasabbá vált. A kisváros szürkeségében, irodalmilag, politikailag viszonylag elzárva élő jegyzőnek Petőfi barátsága jelenthette a kiemelkedés, céltudatos fejlődés mozgatórugóját.