Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Petőfi Sándor – pályakép

    Pályakezdése

    Zsengéi még az érzékenység kora magyar költőinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. A népi hangvételre Petőfi meglepően gyorsan talált rá. Korai bordalainak hetyke, tréfás a hangneme, nyelvhasználata szándékosan köznapi, egyszerű. Időmértékes népdala a Távolból című (1843), de ezt még önmaga is sikertelennek ítélte.

    Korai pályaszakaszának legfontosabb költői újításait népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünődése című verse (1844) egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és előadásmódját. (Ezzel később A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.) Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai című versekben (mindkettő 1844-es). Korai pályaszakaszában Petőfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költője.

    Egyik első sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron… (1844). Petőfi népdalaiban gyakori az életképszerű elem (pl. A szerelem, a szerelem…, 1843, A csaplárné a betyárt szerette…, 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (Fa leszek, ha… , 1845).

    Bár később is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma… 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása első pályaszakaszára esik.

    Petőfi lírájában az elbeszélő elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sokan vélekednek úgy, hogy legjobb költeményeit a leírásban alkotta. Első és sokáig egyetlen költői leírása Az alföld (1844).

    Beérkezése

    Az 1844-es év Petőfi első nagy irodalmi sikereinek esztendeje. Rendkívül gyors költői fejlődésének jele, hogy már ekkor több irányban próbál tájékozódni, s a pályakezdését betetőző két hosszabb elbeszélő költeményében, A helység kalapácsában (1844) és a János vitézben (1844) is újfajta megoldásokkal kísérletezik.

    Ars poeticájának alakulása

    A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, majd megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult. Az Úti levelek -ben (1847) Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magyar kortársait ismerte és olvasta.

    Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”

    A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.

    A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. A költőnek nagy szerepe volt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) részben szociális indítékú.

    Válságkorszaka

    Az üstökösszerű indulást szükségszerűen követte az átmeneti megfáradás. A korai versek között még sok a didaktikus epigramma és a tisztán epikus költemény. A későbbiekben nemcsak az elbeszélő költeményt, hanem az epigrammát is közel vitte a lírához. A helyzetdal és az életkép személyesebbé válik, s a retorikus szerkesztést (az ismétlést, a csattanót és a fokozást) egyre inkább metaforikus váltja fel. A Szerelem gyöngyei ciklus (1845) még életművének retorizált rétegéhez tartozik. Ehhez az alapvetően klasszicista szemlélethez képest először az 1846 áprilisában megjelentetett Felhők című ciklusban sikerült továbblépnie.

    A Felhők ciklust úgy tartjuk számon, mint Petőfi válságkorszakának legjellemzőbb és legjelentősebb teljesítményét. Szerepe volt a ciklus megírásában a költő művészi elégedetlenségének, új utakat kereső szándékának és a történelmi tanulmányai nyomán fölmerülő kételyeinek, valamint a szerelmi és egyéb kudarcainak.

    Költészete 1846-47-ben

    A válságkorszak lezárultával lázas tevékenységvágy fogja el (ennek első híradásai: Sors, nyiss nekem tért…, Dalaim, mindkettő 1846. április, Levél Várady Antalhoz, 1846. május). Új, elveikben szilárd, meg nem alkuvó magatartásra szólít fel (Ha férfi vagy, légy férfi…, 1847), a magyarság elmaradottságát kíméletlenül ostorozza (Pató Pál úr 1847) és a magyarság hajdani nagyságának helyreállítását tartja fontosnak (Magyar vagyok, 1847).

    Petőfi költészeti forradalma politikai forradalmisággá tágul: a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása mellett most már a nép politikai felemelkedésének is dalnoka kíván lenni (A nép, 1846. június augusztus, A XIX. század költői, 1847. január, A nép nevében, 1847. március). A forradalmi távlat új jelentést ad a népiességnek. Petőfi igen pontosan fogalmazza meg az új költői programot (a Toldin föllelkesülve) Arany Jánoshoz írt levelében: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!” E pályaszakasz két legjelentősebb vonulatát a forradalmi jövendölés-versek (pl. Egy gondolat bánt engemet…, 1846, vagy A XIX. század költői, 1847) és a feleségéhez írt Júlia-versek (pl. Szeptember végén, 1847) adják.

    Forradalmi látomásköltészete

    Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. Verseiben, mint az Egy gondolat bánt engemet… (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az itélet (1847. április?) címűekben nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. Politikai jelentésük nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak. Alapvető szemléleti elemeik a következők: 1. a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet…), 2. a jók és a gonoszak harca (Világosságot!, Az itélet), 3. a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az itélet), s végül 4. az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői, de utalásszerűen a többiben is).

    Jelentékeny hatással volt rá a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. (Az önéletrajzi elemekkel teleszőtt nagy művében, Az apostolban is egyedül Rousseau neve fordul elő.) Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít (Az apostol). A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé.

    Júlia-versek

    A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi Úti leveleiben is. A Júliához írt szerelmes versek műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (pl: Reszket a bokor, mert…, 1846 november), helyzetdal ( pl: Birom végre Juliskámat…, 1847. május) retorizált monológ található ( pl: Elértem, amit ember érhet el…, 1847. október). Fölerősödik a korai verseket is jellemző érzelmes hang. A Júlia-versek többségében a jelen látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a révbejutás érzete tölti el (Egykor és most!, Csendes élet, mindkettő 1847. október).

    A forradalmi látomásköltészethez képest egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük, mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet… mellett Petőfi legismertebb versei közül való.

    A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél…, 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el…, október, Félálomban…, 1848. január). A szerelem nagyságát azzal is érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848. január).

    A Beszél a fákkal a bús őszi szél… éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé.

    Kései tájköltészete

    1847-48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (Csendes tenger rónaságán…, 1847. december, A téli esték, 1848. január). Ezekben a verseiben az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a középpontba. Hasonló ellentétet tükröz A puszta, télen (1848) című vers beszédhelyzete is.

    A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének, Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is. Szülőföldje dicséretének szánta. Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztásával közvetlen befolyása lesz a politikai életre. Lélektani szempontból a Kis-Kunságnak Az apostol az ellentettje: Szilveszter története már a kudarc átélését feltételezi. A választás végül nem váltotta be a költő reményeit.

    A Tisza (1847. február) költője a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul a szemünk elé. A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben.

    Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításai. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Tájköltészete a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.

    Költészete a forradalom és a szabadságharc idején

    A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak… (1848. március?) is.

    Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július).

    Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú…, 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is.

    Nagy elbeszélő költeményéből, Az apostolból is kitűnik, hogy Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben.

    A szüntelen politikai küzdelemben belefáradt ember hangja szólal meg (Miért kisérsz…, 1848. május). A Pacsírtaszót hallok megint… című versben (1849. március) pedig a háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra.

    Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő… kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg.