Válassz tantárgyat!
  • Matematika
  • Magyar nyelv
  • Magyar irodalom
  • Történelem
  • Angol nyelv
  • Német nyelv
  • Fizika
  • Földrajz
  • Kémia
  • Biológia
  • Informatika
  • A gyorsmenü a kidolgozott érettségi tételekre vonatkozik. Az érettségi feladatsorokat a fejlécből érheted el!
    X

    Skip to content

    Vörösmarty Mihály – A vén cigány elemzése

    Utolsó befejezett költeménye, melynek műfaja rapszódia. A címben szereplő cigány jellegzetes nemzeti motívum: a magyar mulatozás sokat emlegetett kísérője, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot. A költeménynek az első strófa és a refrén adja a bordal keretet. A „Húzd rá cigány” felkiáltás elkeseredett ember sírva vigadását idézi, azt a vigasztalhatatlan állapotot, melyet csak a bor és a zene mámora oldhat fel. A vén cigány itt az idős költő metaforája is: a költő önmagát buzdítja, mikor muzsikálásra szólítja fel, azaz versírásra. A többi refrén – az utolsó kivételével – ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb érvekkel.

    A szenvedés mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie. A refrén a közelgő halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét. A versben beszélő vén cigány tehát az utolsó nagy erőfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez felül kell emelkednie a gondokon, le kell győznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával a fájdalmakat. Milyen legyen ez az utolsó, halál előtti pillanat? Erre a meg nem fogalmazott kérdésre adja meg a választ a 2. 3. strófa: Legyen olyan hatalmas, hogy vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját. De tovább halad a képsor: az utolsó alkotás legyen olyan rendkívüli erejű, mint a „zengő zivatar”, mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófákhoz.

    Miért kell ilyen verset írni? A válasz a következő két strófából olvasható ki (4. és 5.). A 4. versszak iszonyatos hangjai egyéni, nemzeti és emberi tragédiákról adnak hírt. Ezek a szörnyű természeti csapások követelik az utolsó alkotást, de a „vakmerő remények” képtelen illúziója is belejátszik az okokba. Olyan megdöbbentő időket élünk (sugallja az 5. versszak), mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a Paradicsom elvesztése. Mindezt csak halljuk, vizuálisan semmi sem jelenik meg.

    A 6. versszakban a történelem előtti múltba távozást a térbeli távolodás váltja fel. A hang bizakodóbbá válik, sejtetve, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit. Közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába.

    Az utolsó szakasz fennhangon hirdeti a reményt: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. A hit, a remény valós indoklása elmarad ebben az ódai emelkedettségben. Megváltozik a refrén is: ebben az új világban érdemes újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömről énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjával.

    A vén cigány, a költő az új világ derült homlokú pórétájává magasodik, a költemény rapszodikus hangja ódaivá tisztul.